Sziasztok!
Kész szenvedés volt tizenkét (mármint tizenhárom, hoppá, Seventeen, hah) napon át várni erre a napra, várni, hogy egyszer csak kész legyen. De nem lett kész vasárnapra, sőt még hétfőre se, így még a mai nap - kedden - is írnom kellett hozzá. Amolyan utolsó simításokat, mert egyáltalán nem éreztem késznek a novellát. (Mondjuk tegnap se... meg ma se.)
~
Képzeljétek, kettesre állok végre németből (két db egyes mellé összehoztam egy négyes feleletet, fck yea)
Ja, amúgy yaoi.
Vagymi.
2357 szó, amit szenvedve, de megírtam.
És songfic, azaz egy zene által íródott novella - történet -, ami a zeneszöveg mögötti dolgokat vázolja fel. Legalábbis jelen esetben.
Ja, amúgy yaoi.
Vagymi.
2357 szó, amit szenvedve, de megírtam.
És songfic, azaz egy zene által íródott novella - történet -, ami a zeneszöveg mögötti dolgokat vázolja fel. Legalábbis jelen esetben.
Seventeen (Vocal Team) - Pinwheel |
Orrát felszegve hátat fordított, majd
nagyokat lépve eltávolodott tőlem. Olyan messzire ment, hogy még az elmosódott
alakját se tudom kivenni a szürkületben. Utálom, ha ő nyer, de egyszerűen nem
bírok kiállni magamért, ha róla van szó. Hagyom nyerni a századik alkalommal
is, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó: a végszó. Nem tudok ellene mit
tenni. A szemei a gyengém, olyan könnyen el tudok veszni bennük, hogy csak
percek után találom meg magam. Vagy még akkor se. És ezt legtöbbször
ki is használja, ahogyan azt is, hogy milyen hatással van rám minden mozdulata.
Ő tud visszahozni a valóságba azzal a hátborzongatóan mély hangjával, amitől
kiráz a hideg. Minden alkalommal, mikor hozzám beszél olyan, mintha a szél
süvítene végig a belsőmben.
Megpróbálom elfelejteni a vitánk tárgyát,
lassítani a szívverésemen, és újra a körülöttünk lévő világra összpontosítani.
Alig-alig megy, mivel eszembe jut minden egyes másodpercben, hogy akár egy
rossz szót szólok, akkor elveszíthetem, elhagyhat, végleg kisélhat az
életemből. Nehezen veszem a levegőt, mert beugrik, hogy a közelemben volt
percekkel ezelőtt. Alig fogom fel, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz,
szinte milliméterek választottak el bennünket veszekedés közben. Nehézkesen
veszem észre a még mindig múló perceket, a természetet, a feltámadó
hurrikánt.
Ketten sétáltunk egy kietlen úton.
Körülöttünk alig-alig volt zöld terület, leginkább a sárga szín uralkodott.
Azonban ahol felbukkant egy-egy fa, annak a tövében egészséges, zöld fűcsomók
voltak. Az út szélén egy apró szélkerék egyedül állt magában és aggódva, kicsit
magányosan keresett valakit, akárcsak én. Fejemet ide-oda mozgattam,
ahogyan a szél irányából felbukkant egy alak. Fekete hajamat a szemembe fújta a
szél, nem tudtam kivenni a jövevény valóját. Világoskék farmerem csak úgy
tapadt hosszú lábaimra, mintha nem is lenne rajtam, annyira vékony volt az
anyaga. Éreztem a kinti hőfokot, ami egyáltalán nem volt hő, inkább dermesztő.
Eleget vártam és reméltem, hogy látni
fogom őt egy olyan napon, ahol a szél megállás nélkül fúj majd. Elég erősen
ahhoz, hogy tompítsa az érzelmeimet, mégsem jött össze. Terveim befuccsoltak, a
vallomásom pedig teljesen értelmét vesztette, mivel elutasították. Ha a mellém
lépett jól öltözött, durcás, óriás kisgyerek tettei mögé nézünk, és az el nem
hangzott szavait felfedjük, rájövünk, hogy azok teljesen ártatlanok. Barna haja
majdnem a szemébe lógott, de még épphogy látott tőle. Szemeivel folyamatosan az
utat pásztázta. Nem érzékelte a külvilágot. Az arca mogorva volt, olyan, mintha
a körülötte lévő összes élőlényre, a vele együtt dolgozó emberekre
haragudna. Pedig csak én voltam az egyedüli, akit abban a szent percben
melegebb éghajlatra küldött. Utálja, hogy azt állítom, szeretem. Utálja, ha
megérintem. Utálja, hogy elrángatnak mindig mindenhova, és azt is ki nem
állhatja, hogy így, meg úgy összeraknak minket. Egyszer sem hagynak békét,
nyugtot. Csak egy szabad, a többiektől független napot kértünk eddig, de még
azt se kaptuk meg. Úgy tesznek, mintha örülnének nekünk, mintha tudnák,
hogyan is érzünk, de folyton-folyvást bedobnak minket a Pokol kapuján.
Egymás után történnek a dolgok ebben a
zsúfolt, megállíthatatlanul forgó világban, ahol még a légzés is nehezen megy.
Szomorúan elmosolyodtam, ahogy magam mellé néztem. Összeszorított telt ajkait
bámultam, melyek bíborvörösek normálállapotban, de most kezdték felvenni a lila
árnyalatot. Az állcsontja megfeszült, pisze orrával pedig néha-néha szipogott
egyet. Zaklatottan nézett fel a földről, egyenesen a szemembe, nekem pedig újra
eszembe jut, hogy a többiek mennyire kinevették a kapcsolatunkat. Mi lenne, ha
azt mondanám, hogy miattuk távolodtunk el egymástól ennyire?
Elfordult tőlem, kettőt rántott a vállán.
Megszaporázta a lépteit. Újra távolodik tőlem, mintha neki is ugyanaz járna a
fejében. Az arca minden szeglete tisztán élt a képzeletemben, ahogyan az is,
hogy a tenyere úgy illik a tenyerembe, mintha azokat az égiek is együtt
alkották volna meg. Mintha mindenki azt akarná, hogy együtt legyünk. De senki
nem akarja olyannyira, mint én. Szinte mindig simogatnám, ha engedné, de túl
makacs, így sajnos nem lehet. Ő nem akarja, sőt, engem hibáztat, minthogyha én
kértem volna az embereket, hogy örüljenek nekünk.
Szeretném egyszer elmondani neki, hogy
soha nem akartam neki rosszat. Hogy egyszer sem kértem másokat arra, hogy
akaratunk ellenére hozzanak össze minket. Szeretném egyszer azt érezni, hogy
soha nem hibáztam. Most mégis olyan hamisnak érzem, hogy ezt nem tudom tovább
csinálni.
Talán a tekintetem égető, megérzi, hogy
nézem, lassít a léptein, szinte megáll, majd felém fordítja a fejét. Én semmi
mást nem csinálok, csak állok és bámulok rá. Végül elmosolyodik, amitől az
egész lénye megváltozik, mintha a süvítő szél ellenére is melegséget árasztana
magából. Akaratlanul is egy pimasz vigyor kúszik a számra, imádom a mosolyát,
mindenét, amije van.
Álltunk csak így itt pár percig, és
viseltük el a szelet. Akár órákon keresztül is képesek lennénk csak úgy bámulni
a másik szemébe, hiszen azon keresztül folyamatosan a lelkéig látok. Szívem
hevesen kezdett verni, ahogy a tekintetem a mosolygó szájára tévedt. Rá a
távoli jövőben, megbánások nélkül mindig várni akarok, úgy talán a hevesen
dobogó szívem is nyugton marad.
− Hé − szólított meg kedvesen, tekintetét
elfordította rólam és körbenézett. Én is így tettem, de rajtunk kívül csak az
üres, véget nem érő fagyos pusztaság honolt. − Hol vagyunk?
− Fogalmam sincs − mondtam majdnem
suttogva. A szél úgyis elviszi a hangomat, akkor meg minek kiabáljak? Mintha
megérkezett volna a válaszom, a széllökések másodpercek töredékéig
felerősödtek, szinte csak azért, hogy a hajamat újra összeborzolják. – Jól
vagy? – kérdeztem kicsit hangosabban, de a szél majdhogynem belém fojtotta a
szavakat. Úgy érzem, hogy minden egyes fuvallat tőle jön, ezért némán várom a
válaszát. Bár a szél arrébb fújta, lehetséges, hogy eltévedt és sokáig fog
tartani, míg újra helyreáll közöttünk a kommunikáció, de nem baj, ha közben
megint rám talál.
− Mi értelme megkérdezni, ha úgyis
megfeledkezel rólam? − Keserű mosolyra húzta a száját, olyanra, amit
csak akkor használ, ha meg akarja téveszteni az embereket. Mélyen legbelül
érzem, hogy mennyire igaza van. Senki se érzi át, hogy milyen hideg a
szél.
− Wonwoo − a szám sarkában
egy hasonlóan keserű mosoly keletkezett, ahogyan kiejtettem a nevét −, te
is érzed a szelet?
Kérdőn kutattam az arcát a még percek után
sem elhangzó válasza után. A szél felerősödik, ahogyan szinte lassított
felvételben közelebb lép hozzám. Bennem megáll az ütő, mintha mindegyik
fuvallat suttogna. Hallgatózok összeráncolt szemöldökkel, de nem tudom
kihallani a hiányolt válaszát. A távolban lévő szélkerék megállás nélkül
forgott, mintha kergetnék, ő pedig az életéért futna. De semmi mást nem tehet,
ha fúj a szél. Neki forognia kell, akkor is, ha fárasztó újra és újra megtenni
az utat, szinte egy helyben topogni, annak ellenére, hogy üldözik.
− Semmit sem
érzek − motyogja alig hallhatóan. Szemeit lecsukja, és várja, hogy
történjen valami, hogy végre érezzen valamit. Nem merek közelebb lépni hozzá,
pedig már háromszor átsiklott a fejemben az ötlet, hogy magamhoz ölelem, és
addig szorítom, amíg végre magához nem tér, és meg nem talál. − Hideg
van, nem?
− De, és a szél is
tombol − ejtem ki szaggatottan a szavakat, amik majdhogynem belém
ragadnak, amint felnyitja a szemhéjait. Sötét, kifejezéstelen szemébe néztem, s
nem láttam benne semmi mást, csak egy elveszett kisfiút, aki segítségért
kiáltozik. − Segíthetek?
− Mégis miben kéne segítened? −
Szemei kikerekedtek a kérdésem hallatán.
− Tudod te azt nagyon jól.
− Miért akarsz nekem segíteni
bármiben is? Utálnod kéne, mert már annyiszor nemet mondtam neked. −
Elfordította a fejét, és a távolba meredt. A még mindig sebesen forgó
szélkereket nézte, s minden bizonnyal azon gondolkodott, hogy vagyok képes
ekkora szarmárságokat összehordani egy fél órán belül.
− Nem csak nekem mondtál nemet −
mondtam elszontyolódva.
− Ezt mégis hogy érted? − Ha azt
hinné az ember, hogy a keskeny, mindig összehúzotott szemeit nem tudja tágra
nyitni, nagyon meglepődne, hogy most még kétszer akkorára tágultak. Meglepetten
tartotta vissza a légzést.
− Engem átverhetsz megszámlálhatatlan
alkalommal, nekem hazudhatsz, ahányszor csak szeretnél, nem tud érdekelni, mert
tudom, hogy nem direkt csinálod, és nem tudok rád mérges lenni. Megszoktam,
hogy eltaszítasz magadtól. − Hangom a mondandóm végére teljesen eltűnt,
szinte suttogtam. Fátyolosan fúrtam a tekintetem az övébe, hogy biztos legyek
benne, megkapta a szavaimat. − De legalább magadnak ne hazudnál…
− Nem szokásom
hazudni − mondta, de hitetlenkedve felhúztam a szemöldökömet, ezért
módosította a mondatát − csak füllentek.
– Nézz magadba, kérlek! Tényleg nem érzel
semmit? – kérdeztem kíváncsian.
– Nem igazán. – Ajkait összepréselte,
mintha egy halom mondanivalót zárt volna el előlem. – Ha éreznék, akkor se
számítana.
– Szerinted viccből kérdezem tőled? –
Csodálkozva eltátottam a számat. Ő csak bámulta a messzeséget, miközben a haját
borzolta a szél.
– Nem tudom, semmit se tudok! – Csattant
fel hevesen. Gesztikulálva, komoly tekintettel pillantott rám. – Mikor beszélni
kezdesz hozzám, olyan szinten elvesztem a fejemet, hogy már csak annyit tudok
kinyögni válaszként, hogy nem.
– Hát akkor ne beszéljünk – vontam vállat
lazán, mintha olyan egyszerű lenne szavak nélkül kommunikálni. – Másképpen is a
tudtodra tudom adni, hogy szeretlek.
– Ne! – dünnyögte. Száját eltátotta, ahogy
megfogtam a kezét. Nem foglalkoztam ezek után az ellenkezéseivel, közelebb
húztam magamhoz, miközben a kezemet kezdte el szorongatni. Ha szeretett is
volna lelépni, nem hagytam neki. Helyette a mellkasomhoz vontam, és a fejemet a
nyakába fúrtam. Meglepetten hümmögött, pár másodpercig azt hittem, hogy azonnal
megbontja az ölelésünket és újra elrohan, de nem így lett.
Az egyik kezemmel a hátát kezdtem el
simogatni, a másikkal viszont ugyanúgy markolásztam a mancsát. Néha-néha
szorítottam a fogásomon, hogy érezze, még mindig fogom, és soha se fogom
elengedni. Hirtelen kitépte a kezét a sajátomból, én pedig ijedten kaptam
utána, de aztán rájöttem, hogy az ijedtségem felesleges volt. Mindkét karját a
derekam köre fonta, közelebb húzott magához.
Mélyet szippantottam a levegőből, lassan
kifújtam, majd újat szívtam. Fejemet lehajtottam a vállára, miközben a hátát
masszíroztam mindkét lapát tenyeremmel. Perceken keresztül folytattam a
mozdulatokat, kezdett berögzülni az agyamba, már figyelnem sem kellett arra,
hogy mozgassam a karomat. A karjaim közti fiú nagyokat sóhajtott, félénken bújt
közelebb hozzám. Az arcát erősen a mellkasomba fúrta.
A számat kinyitottam, majd amint az
eszembe jutott, hogy szavak nélkül akarom kifejezni az érzéseimet, becsuktam.
Balkezemmel a hajába túrtam, s a haját kezdtem simogatni. Az ölelésünk teljesen
fellazult, már nemcsak szorítottuk a másikat, hanem éreztük egymás szívverését,
hallottuk, ahogy ki-és beszívjuk a hideg levegőt, ami marja az orrunkat.
A szél felerősödött, a hajunkat
összekeverte: fekete-barna kavalkád keletkezett. Aprót kuncogtam, ahogy a haját
lefejtettem az arcomról. Remegni kezdett a kezem, ezért inkább elhúztam, és
magam mellé engedtem. Ő azonban utána nyúlt, két tenyere közé fogta, és a
szájához emelte.
– Nem fázik? – Mielőtt bármit
válaszolhattam volna, apró, puha csókokkal kezdte el behinteni az egész
kezemet. Arcom lángolni kezdett, a szabad kezemet a szemem elé emeltem, s
vártam, hogy visszanyerjem az eredeti színemet. – Vagy ez nyugtalanít?
Rám emelte a tekintetét, velem meg elszaladt a
ló. Sebesen nyargalt a rohanó szívem után. Teljesen feleslegesen fárasztotta a
képzeletbeli lábait, utolérhetetlenül elhúzott. A mélybarna, hideg szemeibe
bámultam, akaratom ellenére, megszokottan elvesztem bennük. Megilletődve
apránként eltávolította a kezeit. Amint kiszabadultak a meleget nyújtó kacsói
közül, a tarkójára vezettem a sajátomat.
– Te vagy az egyetlen, aki nyugtalanít. – Vádlón felemeltem a mutatóujjamat, de
furcsán tekintett fel rám, így egyből megenyhült a lelkem. – De neked ezt
mindig is elnéztem.
Egy parányi mosoly jelent meg szája
mindkét sarkában. Ettől, a szinte jelentéktelen mozdulatától, majdhogynem falra
másztam. Csak az volt az egyedüli akadályom, hogy semmi másra nem tudtam volna
felmászni, csak a távolban forgó szélkerékre.
– Még jó – nevette el magát a
fejét lehajtva. Tenyerem még jobban feljebb csúszott a tarkóján. Sötétbarna
hajszálai a föld felé meredeztek, de amint belemarkolva lejjebb húztam a
hajzuhatagát, egyből visszatértek az eredeti helyükre. Tekintetünk találkozott, már bátorságom sem volt és nem is lett volna
ahhoz, hogy kihúzzam dús hajából a kezemet. Mindenem odaveszett, amit két
másodperc alatt sikerült összekaparnom. Az arckifejezését látva mégsem hagytam
annyiban azt, amit elkezdtem. Kényelmesen közelebb toltam az arcát a személyes
teremhez, könnyűszerrel az ajkaihoz hajoltam. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, ahogy megláttam az elnyíló
párnáit. Megtorpantam, és az eredeti tervemen módosítva, csak a homlokomat döntöttem a homlokához. Kifújtam a percek óta bent raboskodó levegőmet.
–
Most már te kezdesz az agyamra menni.
Nem volt se mérges, se vádló, se ingerült,
mégis áthatóan nézett rám. Kérdőn tekintettünk egymásra, mintha most azonnal
tudni szerettük volna a másik gondolatait. Azonban én voltam az első és
egyetlen, aki feladta. Zavartan lesütöttem a szemeimet.
Mire feleszméltem, az ajkait óvatosan az enyémekhez érintette. Nekem több se kellett: számat a bennem tomboló érzelmekkel együtt teljesen átadtam neki. Puha párnái kényesztették a lepénylesőmet,
ami végre egy ideig nem fog megszólalni, csak azért, hogy a kedvére legyek
vele. A nyelvemet először a felsőajkán húztam végig, majd az alsóra átérve azt
is végig nyaltam. Elismerően dünnyögött, s én se tudtam egyebet produkálni. Ajkai elnyíltak a követelőző nyelvnek
hála, ezáltal engedélyt kaptam a bejutásra. A csókot elmélyítettem, ahogy
nyelvünk összeértek és vad táncpárbajba kezdtek. Szabad kezem a hátára
csúsztattam, és annyira közel préseltem magamhoz, hogy leheletnyi hely se
legyen közöttünk. Ő sem maradt nyugton, a karjait a nyakam köré fonta és úgy
húzta magát közelebb hozzám. Ajkaink ráérősen játszottak egymással, mintha nem
lenne holnap, s a mai nap csak a miénk. Felnyögtem, ahogy a hajamba túrt, és
gyengéden húzkodni kezdte egyenként a hajszálaimat. Kétségkívül élvezetes csók
volt, de muszáj volt megszakítanunk, nehogy levegőhiányban halálozzunk el
egymás karjában.
– Az őrületbe kergetsz! – dünnyögtem tettetett
sértődéssel az arcomon. Két tenyerem közé fogtam az arcát, s újra a homlokához
érintettem a homlokomat. Szerényen elmosolyodott, majd vállat vonva a derekam
köré fonta a karjait, meleg ölelésbe vont. A tenyereim között lévő arca
boldogan tekintett vissza rám. Parányi puszikkal hintettem a szemét, a fülét,
az orrát, az arcélét, szinte mindent a száján kívül, csak azért, hogy megint az
agyára menjek.
–
Ne játszadozz velem, Mingyu, ha már így bedőltem neked – ütötte meg
kicsit a hátam durcásan. Elvigyorodtam, és összeszedve magamat ismételten az
ajkaira tapadtam. A távolban forgó szélkerék is rákezdett, mintha löketet adtunk volna neki, pedig csak a szél erősött fel ismét. A szívünket és lelkünket összekeverte, majd mixelve elénk tolta egy tányéron. Belemosolyogtam a csókba, s úgy éreztem, sose voltam még ilyen boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Arra kérlek, hogy beszélj. Nekem nem jelent gondot, ha negatív, amit mondasz. Nem fogok védekezni, csak mert nem tetszik, amit hallok. Mindig is kíváncsi voltam/vagyok a vélemény(ek)re, legyen az jó, akár rossz. Csak bátran, szűntesd meg az érdeklődésem/görcsölésem!☺