[coup de grace] 01

Sziasztok!

Kellemes utolsó néhány hetet az iskolában? Nem sokára vége, és jön majd a várva várt és igencsak kiérdemelt nyári szünet!! Nekem már május 4-én véget ért a suli, akárcsak egy évvel ezelőtt az érettségi miatt. Azonban idén vizsgáztam (PSZU) és eddig nagyon úgy néz ki, hogy meg fogok bukni. Már tegnap óta ezen györcsölök, mondjuk csak 24-én fog kiderülni hivatalosan, mégis... ah! Parázás a köbön:))))))))) Fck, tényleg.

Sokat tanultam amúgy rá, egy valamit mégsem néztem át. Találjátok ki, hogy mi volt benne a dogában? HÁT PERSZE, HOGY AZ, AMI NEM NÉZTEM MEG. Ez az instant karma? Eh, túlságosan elhittem, hogy ha tavaly érettségin megúsztam a bizonyos témát, akkor idén is meg fogom. De nem. Haha. Kill me directly, please...

Na, nézzük inkább ezt a csodás fejezetet, amit már tavaly óta tartogatok a piszkozatban, 1419 szó. Már nem igazán emlékszem, hogy mi van benne, mert lassan 2 éve írtam xD De asszem, amúúúúúúgy az a címe, hogy light 'em up (by Fall Out Boy).

Jó olvasást!

Első nap; 11:38

Célpont: Lee Seo-yeon

Eszeveszett gyorsasággal rohantam egy kietlen, alig kijárt ösvényen, ami a magas, zöld fák közt vezetett. Az arcomon a megszokott vigyor ült, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy merre is hajtanak a lábaim. Egészen eddig nem gondoltam egy nagyon fontos tényre, mármint arra, hogy a birtok közelében lesznek házőrzők. Nem akartam rájuk készülni, főleg nem ilyen korcsokra, akik első adandó alkalommal kitépnék bármelyik végtagomat.

Szóval most futok a még ép lábaimmal, és ezt a műveletet nagyon szélsebesen művelem, hogy egészben maradjak a nap végére. Valahogy muszáj eltűnnöm a ház körzetéből, mivel nem akarok — azaz semmi kedvem felrobbanni az épület tartószerkezetére helyezett bombákkal együtt.

Melyik pénzes idióta építi a házát az erdő közepére? De komolyan...

Erre még az egér sem jár. Robbanás után meg már nem is fog. Semmi sem marad itt azután, hogy elhagyom az erdőt. Az összes – A, B és C – tervem szerint majd gyorsan csinálok egy kis erdőtüzet, és az szépen elviszi helyettem a balhét; megsemmisíti az esetleges nyomaimat.

Nem mintha hagynék magam után bármit, csakis holttestet.

Hamar megfelelő távolságon kívül estem, kevés híján alig bírták a végtagjaim. Lihegtem, kezdett előjönni az az istenverte asztmám, amely már gyerekkorom óta nem hagy békén. Na, meg a dohányzás is rátesz egy jókora lapáttal a tüdőm épségére. Ezek a tényezők ellenére minden erőmmel azon voltam, hogy az edzéseim megtérüljenek; ne adjam fel egy könnyen. Azonban sajnos ismerem magamat, a képességeimet is, és ha még futnom kéne két percig, tuti, hogy a földön kötnék ki és a kutyuskák megzabálnának. Persze nem kedvességből.

Nagyokat szippantottam a levegőből, miközben előkotortam egy nagyon fontos szerkezetet — távirányítóféleséget, melyen megnyomhattam azt a bizonyos nagy, piros gombot, ami a levegőbe repíti az egész kócerájt.

Összeszorított szemekkel mondtam ellent magamnak, s a lábaimmal még mindig nem lassítottam. Undorodva, haraggal pillantottam hátra a vállam felett, mivel éreztem, ahogy a pokolfajzatok még mindig, kellően a nyakamban csaholnak.

Hirtelen hangos puffanás és fülsüketítő zaj lepte be a fákkal teli területet. Az összes élőlény meglódult, a lombok megijedtek és szüntelenül rázkódni kezdtek, ezzel elűzték a rajtuk nyugodó madarakat, melyek csiripelve keltek útnak, hátrahagyva engem.

Kirázott a hideg, ahogy arra gondoltam, mekkora meglepetés érhette a ház lakóit. Semmit sem tehettek, csak azt, hogy elfogadják a rájuk kiszabott sorsot. A halált.

Minden megbánás és lelkiismeretfurdalás nélkül meredtem magam elé. Próbáltam gyorsan összetenni egy jó kis egérutat szerény személyemnek a kutyák elől. Mint egy ötlettől vezérelve — inkább egy elveszett ösztön ébredt bennem vagy nem is tudom — egy mókusról leutánzott mozdulattal a tőlem jobbra lévő fát megcéloztam, és az egyik alacsony ágat megragadva felhúztam magam, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem volt egyszerű művelet, hiszen a hátamon egyszerre három táska utazott, melyek a sikeres mutatvány után az izzadt nyakamban kötöttek ki.

Miután biztonságosan megkapaszkodtam a vastag ágban, mászni kezdtem felfelé, egyik ágról lépkedtem a másikra, hogy minél feljebb és távolabb kerüljek a földtől. Nem gondoltam, hogy a kutyák ilyen magasra képesek ugrani, sőt, nem is rettegtem tőlük addig, míg az egyik majdnem elérte a lábam. Szerencsére csak a cipőm sarkát súrolta az éles fogaival.

Bár a kutyák elég indoknak minősültek, volt egy másik oka annak, hogy mókusokat megszégyenítő mozdulatokkal a lombok közé merészkedtem; helyre és nyugalomra volt szükségem.

Mikor felértem egy egészen biztonságosnak vélt magasságba, hátamat a vastag fatörzsnek döntöttem, a lábamat kinyújtottam az ágon. Mélyet szippantottam a szénnel teli, egykor még tiszta levegőből. A sötétbarna hajamat félresimítottam a szememből, a homlokomról letöröltem az izzadságcseppeket, majd elkezdtem lassítani a légzésemen.

A távolba bámultam, és láttam, hogy az erős lábakon álló ház már porrá lett. A helyén már nincs semmi, csak nagy feketeség és nagy, szüntelen lángtenger. A keletkezett tűz vészesen gyorsan kezdett el tovább terjedni.

Ördögien elmosolyodtam.

Még utómunkálatokat sem kell csinálnom.

Célpont kiiktatva.

Az egyik táskámat előkotortam, amelyben a kutyáknak készített finomság volt. Kizipzároztam, majd a csontot a kezembe vettem és megszagoltam. Elborzadtam, de nem a szagtól, hanem azért, mert tudtam, hogy milyen csont ez.

— Na, kutyulik — szólítottam meg őket, miközben vigyorogva bámultam le rájuk. Válaszként vagy nem is, de felvonyítottak és ugatni kezdtek. A fa törzsét kezdték kaparászni, amelyen néha-néha megpróbáltak felugrani. — Ezt azért kapjátok, mert jó kutyák voltatok.

Ledobtam a két műanyaghatású csontot, hogy rágják csak nyugodtan, mivel a belsejükbe méreg volt fecskendezve. Veszekedve kaptak a csaliért, de hamar megbékéltek egymással, amint rájöttek, hogy mindegyikőjük számára van egy.

Percekig néztem a marcangoló állatokat, de a rezgő a telefonom kizökkentett a bambulásból. Meglepetten horgásztam elő valamelyik zsebem mélyéről, majd feloldottam a biztonságos számkóddal.

Az egyik üzenet a nevelőapámtól jött, a másik meg egy közeli barátomtól. Először a nevelőapámét nyitottam meg, hiszen ő az egyik legnagyobb befolyással rendelkező ember az életemben.

lee:

Probléma adódott az egyik negyedben. Ide kéne jönnöd. Hagyd a jelenlegi feladatod, majd küldöm a címet.

Szemöldökráncolás kíséretében bámultam a telefonom képernyőjét, és próbáltam rájönni, hogy mégis miféle baj léphetett fel. Nagyon ritkán történnek ilyenek az akciók közben, sőt velem még sosem fordult elő.

Vállat vontam, majd megnyitottam a másik üzenetet.

fefe:

beugrunk egy kfc-s kajára?

Kínosan elnevettem magam, és rámentem a válasz írására.

changbin:

persze, hogy eszünk zsíros és ízfokozós kaját. Máris ott leszek, de lehet, hogy késni fogok><

Percek alatt leverekedtem magam a fáról. Még egy ág is megvágott lefelé menet, de csak vállat vonva folytattam az utamat egészen az autómig. A csomagtartóba bedobáltam a cuccaimat, majd a vezetőülésbe behuppanva máris beindítottam a motort.

Nem vezettem sokáig, hiszen a város szélén van a rejtekhelyem, vagyis az állandó, de mégis titkos lakhelyem. Persze bent a városban is van egy, azt csak a látszat kedvéért bérelem. Meg az közelebb van, ha valami városi melóm lenne.

Fél óra vezetés után a szokásos törzshelyünkön kötöttem ki, és szerencsémre még parkolóhelyet is találtam. Kiugorva a kocsiból egyből rágyújtottam egy szál cigire, hogy lenyugtassam magamat pár pillanatra.

— Milyen az arcod már megint? — kérdezte hirtelen mögülem egy ismerős hang. Meglepetten fordultam hátra, miközben kifújtam a füstöt az őszies, hideg levegőbe. Felix állt velem szemben, lazán az épület téglafalának dőlve.

— Miért? — kérdeztem vissza grimaszolva. A csikket elnyomtam néhány mély szívás után mellette a falon, majd a földre dobtam. A barátom megszokottan helyettem még rátaposott egyet.

— Gyere csak, hadd nézzem — mondta, mire lecövekeltem, és 360 fokos mozdulatot csináltam. Ő közelebb lépett hozzám, egyenesen az arcomba hajolt. A vékony, hosszú ujjait az arcomhoz érintette és végighúzta rajta. — Ez vér.

— Igen, de a sajátom! — mondtam gyorsan, mire megforgatta a szemeit. Felhorkantam és bekokszoltam a vállába.

— Ez nem biztató. Miért vérzik az arcod?

— Ja, hát mostanában megesik. Tudod... — kezdtem bele, de gyorsan elharaptam a mondatot. Senkinek sem szabad elmondanom a megbízásomat. — Van egy új munkám.

— Milyen munka? — kérdezte összehúzott szemekkel. Nagyot sóhajtottam, majd átkaroltam a vállát.

— Elég veszélyes — suttogtam a fülébe, hogy nehogy más is meghallja az étteremben, ahová pont besétáltunk.

— De komolyan... Changbin, mi vágta meg az arcodat? — kérdezte, amint helyet foglalt az egyik ablak melletti boxban.

— Most kivételesen csak egy faág — mondtam elvékonyított hangon. Követettem a példáját, és leültem vele szemben. — Ugyanis fára másztam.

— Mit kerestél te az erdőben? — kíváncsiskodott. Felkönyökölt az asztalra és az állát a tenyerében nyugtatta.

— Nem erdőben voltam, hanem csak egy egyszerű fán! — vágtam rá gyorsan, mielőtt rosszul jegyzi meg a mesémet.

— De miért? — folytatta a kíváncsiskodást. Mielőtt válaszolhattam volna, felállt az asztaltól és a kasszához sétált. Gyorsan sorra került, mivel nem volt előtte senki. Hozott két szokásos menüt, majd visszarohant hozzám.

— Üldözött egy kutya és- — nem tudtam befejezni, mert hangos nevetésben tört ki. Mosolygó arcát nézve fellélegeztem.

— Már mindent értek. — Nevetve csapkodta az asztalt a kezeivel. Szégyenkezve süllyedni kezdtem a padon, majdnem egészen le a földig.

— Mi az? — nézett rám kíváncsi tekintettel, mikor a telefonom hangos jelzéssel a tudtunkra adta, hogy üzenetem érkezet. Gyorsan kiegyenesedtem az asztal felett, és megnéztem az SMS-t.

— Mennem kell — mondtam szomorúan, és felálltam. Az előtte lévő sültkrumpliból loptam pár csíkoz és benyomtam a számba.

— Most komolyan így itt hagysz? — ragadta meg a kezem gyorsan és visszarántott maga mellé.

Szégyenkezve lesütöttem a szemem, ahogy a szomorkás tekintetét az enyémbe fúrta. Nem akartam itt hagyni, de a kötelesség az egyik legfontosabb dolog a világon.

— Munka — lóbáltam meg a kezemben lévő telefont lebiggyesztett ajkakkal. Már indultam volna meg, hiszen ennyivel mindig is le volt rendezve a dolog, de Felix még jobban visszahúzott és átölelte a derekam.

— Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? — siránkozott, az arcát a nyakamba nyomta és meg szipogott is. A kócos haja csiklandozta a bőrömet, ezért eltoltam magamtól.

— Nem, te butus — mondtam szemforgatva, majd egy gyors puszit nyomtam a homlokára. Meglepődött, így ki tudtam szabadítani magam a fogságából.
Hátra néztem a vállam fölött, hogy integethessek neki, de csak a tátott szájával találtam szemben magam. Elvigyorodva rázni kezdtem a fejem, és megindultam az SMS-ben megadott címre.