Annyeong!
Azt terveztem, hogy 27-én fog érkezni az
új rész, de a karácsony keresztbe tett a számításaimnak. Nem rossz értelemben,
legalábbis szerintem az jó dolog, hogy három nappal előbb teszem ki. Így nem
kell huszonhetedikén ezen paráznom. Mert hajlamos vagyok rá… főleg úgy, hogy
nem is leszek net közelben. Nem leszek itthon. Majd január 3-án találkozunk.
Kellemes ünnepeket!
Boldog Karácsonyt és (előre) Újévet! (mivel nem találkozunk, és lehet soha többet nem is, mert külföldön maradok)
Remélem, hogy a 2018-as évben is velem maradtok!
Remélem, hogy a 2018-as évben is velem maradtok!
~
Csökkentettem az előző részhez képest a szavak számát, immár ez 1756 szó. Nem túl kevés és nem is túl sok. Minden belefért, amit csak szerettem volna.
Kivéve persze az, ami nem. De azt majd a kilencedik részben megtudjátok. Jővőre. Haha. Vagy nem.
Jó olvasást!
Yuyuval összenéztünk, majd a barátnőm
megragadta a karomat és szinte rohanva végig ráncigált az étteremben az
asztalig. Ott lecövekeltünk, a fiúkat megelőzve tekintettünk egymásra.
− Sziasztok − köszönt nekik az unnie-m.
Kérdőn nézett vissza rá mindenki, kezdve velem. Hogy lehet ilyen közvetlen, mikor pár perce majdnem elájult az
izgalomtól? − Ez a mi helyünk. Kicsit kicsi a táskám, de ott van. Látjátok?
− Áthajolt az asztalon és kicsit sem feltűnően a táskáját a sarokba hajította.
Kyungsoo már majdnem leült, de végül pár percig állva nézte a mellé érkező
táskát.
− Elnézést kérünk, nem vettük észre −
nézett összehúzott szemmel Yuyura. − Kiengesztelésképpen meghívhatunk titeket
valamire?
− Álljon csak meg a menet, én nem
hívom meg őket semmire. − Chanyeol rázni kezdte a fejét, hogy
nyomatékosítsa a mondanivalóját. Kyungsoo villámokat szóró tekintettel bámult
vissza rá, erősen a karjára csapott. Maga előtt tolni kezdte, majd leült a
szabad helyre az asztalunknál.
− Engem nem is kéne meghívnod − néztem
(fel) rá összehúzott szemekkel.
− Nem is hívnálak − vágta
rá Chanyeol, majd bevágódott a barátja mellé. Követtük a mozdulataikat, Yuyu
leült belülre Kyungsoo-val szemben, én pedig a durcás óriással szemben
foglaltam helyet. Felkönyököltem az asztalra, az államat a tenyerembe
helyeztem, s továbbra se hagytam abba a mérges nézést. Chanyeol is ugyanígy
tett.
− Chanyeol, meg kell hívnod valami
finomra − ütögette Soo a bal oldaláról, Ming-Yue pedig helyeslően
bólogatni kezdett.
− Én aztán nem. − Résnyire
szűkített szemekkel meredt rám. − De ő meghívhat valamire, ha
legyőzöm farkasszemezésben.
− Ha én nyerek – hümmögtem a nem
létező bajuszom alatt, miközben az államat dörzsöltem −, márpedig én fogok
nyerni, akkor adhatsz ingyen jegyet a következő meetingre.
− Úgysem fogsz
nyerni. − Úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Összeharaptam a számat,
ahogyan az ajkaira néztem, de gyorsan elrántottam onnan a tekintetemet.
Chanyeol mintha látta volna a tekintetem útját, ezért még jobban kiszélesítette
a mosolyát. Már ha ilyen lehetséges.
− Mehet? − Szólalt meg
mellettem a barátnőm, aki kíváncsi tekintettel nézett hol Chanyeolra, hol pedig
rám. Ellazítottam minden arcizmomat és Chanyeol szemeibe kezdtem meredni.
Mindketten bólintottunk. Kezdetét vette a farkashajsza.
− Beszélgetni attól még szabad, csak
pislogni és félrenézni nem. − Ecsetelte Kyungsoo a „játék”
menetét. − Te mit fogsz rendelni?
Fél füllel tudtam csak rájuk figyelni,
mert lekötött a csillogó szempár, ami olyan vadsággal tekintett rám, hogy
bátorságom sem volt elnézni máshova. Féltem, hogy tesz valamit, ameddig nem
figyelek rá.
− Na, erről nem jut eszedbe egy vers
vagy egy dal? − Hajolt közelebb az asztal felett, a szemkontaktust
egyetlen másodpercre sem megszakítva.
− Oh, dehogynem. − Szám
sarka meg-megremegett, ahogy visszatartottam a könnyeket. Csípni kezdett a
szemem, de hamar megszáradt és felszívódott az előbukkanó
könnycsepp. − De minek mondjam el, ha úgysem tetszik?
− Pedig nagyon
érdekelne − suttogta.
− Túl lassan mozogna jelenleg a
nyelvem, így nem jó muri előadni. − Tagoltan mondtam ki a szavakat, a
tagmondatokat szépen kihangsúlyozva.
− Szereted, ha valakinek gyorsan
pörög a nyelve? − Pimasz mosoly jelent meg a szája sarkában, amit
legszívesebben megbámultam volna, de a szeme jobban lekötött.
− Főleg azt szeretem, ha az
enyémmel. − Óvatosan végig húztam a nyelvemet az alsóajkamon.
Chanyeol tekintete pedig a számra tévedt. − Hah, én nyertem!
− Ez nem ér, elvonta a figyelmemet.
Kyungsoo, csinálj valamit − nézett kérlelő kiskutya szemekkel a mellette mélyen
elgondolkodóra, aki egy szalvétát szorongatott a kezében.
− Valamit? − Kyungsoo
felvont szemöldökkel és ördögi vigyorral az arcán fordult magas barátjához, aki
ijedten ugrott félre. Majdnem kiesett az asztal mellé. − Menjetek
három menetet.
− Én benne
lennék − vigyorogtam, de a két fiúnak a kérdő tekintete miatt
visszafogtam a perverz fantáziámat.
− Manó~ − nyávogott Yuyu a
fülembe −, ügyes legyél!
− Manó? Mégis honnan jött ez a
név? − Soo kíváncsian tekintett rám, de mielőtt válaszolhattam volna,
a legjobb barátom beelőzött: − Nézz rá! Pici és szorgos… meg néha
gonosz vagy morcos, de nagyon szeretnivaló.
− Ne mondj már
ilyeneket − löktem meg az unnie-m vállat játékosan.
− Oké, jó. Csak ne üss meg! − Védekezően
felemelte a kezeit maga elé. − Mehet a második menet?
A vetélytársammal egymásra kaptuk a
tekintetünket. Biccentettünk a velünk szemben ülőnek és összehúzott szemmel
kezdtük el a csatát. A fantáziám az aranylóan barna szemeiben olyan dolgokat
vélt felfedezni, amit általában nem lát az ember. Csillogott a szem, aminek
teljesen több volt a mondanivalója, mint első ránézésre. Az aranybarna
tengerben egy kisfiú felhőtlenül játszott egy labdával. Mosolygott, mintha
semmi baj nem lenne a világon.
− Ott van Sehun − kiáltott
fel az eddig csendben a szemembe bámuló Chanyeol. A szavai hallattára
megfeledkeztem a tengerről, ami eddig lekötötte a figyelmemet és izgatottan
fordultam hátra, hogy kibámuljak az ablakon. Bacon-Unnie is így tett.
− Hol? − Szemeimmel végig
pásztáztam a kis teret az étterem előtt, de sehol sem volt egy lélek.
− Se-hun − nevetett
fel − egy pont nekem!
− Ez nem ér! − Kiáltottam
fel hangosan. Felháborodottan rácsaptam az asztalra.
− Miért is? Ugyanúgy jár nekem is,
mint neked − sziszegett a száját húzva. Végül elvigyorodott.
− De te
hazudtál! − Morogtam mérgesen az orrom alatt. Lüktetett a fejem, alig
tudtam megtartani a nyakammat.
− Te meg megnyaltad a
szádat! − Könyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám, miközben
az egyik öklére támasztotta az arcát.
− Miért, talán a tiédet
nyaljam? − Utánozva az előbbi mozdulatát, én is felkönyököltem és
közel hajoltam hozzá.
− Nekem nincs
ellenemre − nyalta meg az ajkait, majd beleharapott a telt, pirosló
húsba.
− Én viszont nem nyalogatom akárkinek
a száját csak úgy. Főleg nem egy olyannak, aki vérig
sértett − mondtam sértődötten.
− Először te illettél paraszt
jelzővel, vagy talán nem emlékszel?
− Hát hogy a viharba ne
emlékeznék − forgattam meg a szemeimet −, ostoba lennék
elfelejteni azt a pillanatot.
− Akkor gondolom azt is tudod, hogy
te vagy a hibás.
− Persze − motyogtam csak
magamnak, de túl közel volt az arcunk egymáshoz, ezért mindent
hallott. − Mint mindig.
− Nem így értettem… − kezdett
mentegetőzni.
− Hé, nem illik társaságban
sugdolózni − csapott Chanyeol határa Kyungsoo egy akkorát, amitől
majdnem beszakadt az a testrésze. − Egyenlő az állás. Készen álltok
az utolsóra?
Csendben figyeltem a szenvedő colost,
ahogy összeszedi magát. A hátát fájlalva fordult újra felém. Visszakönyökölt
elém, arcunkat húsz centi se választotta el egymástól. Bólintottunk.
Éppen kezdtem elveszni Chanyeol
igéző aranybarna szemeiben, amik folyamatosan bámultak, nem hagytak nekem
nyugalmat.
Egy kisfiú szaladt oda az asztalunkhoz és
elkezdte rángatni a pulcsimnak az ujját, mire nehezen, de rákaptam a fejem. Az
arca megszeppent egy pillanatra, a szemei pedig könnytől ázottan tekintettek
fel rám.
− Segítsen, kérem! − Újra rázni kezdte a
pulcsim szélét, így kénytelen voltam felállni az asztaltól.
− Hé, kisfiú − guggoltam le hozzá, a
vállait a kezeim közé fogtam és magam felé fordítottam −, mi a baj?
− El fogunk késni. Siessünk! − Kis kezével
megfogta az enyémet és maga után kezdett rángatni.
Kivezetett az étterem előtti kis térre,
ahol alig tartózkodtak emberek. Nem is csodálom, mert az időjárás egészen a
béka feneke alatt csücsült. Az ég hullajtott folyamatosan valami kevésbé
kellemeset a szürke, sűrű felhőkből, mintha sírna. Az utca mindenhol nedves
volt. Teljesen illúzióromboló volt a látvány, letargiát okozott.
A tér egyetlen (cseresznye) fájához
vezetett a fiú, amihez ahogy egyre közelebb értünk, hangosodott egy macska
nyávogása.
− Leszedné nekem Shirot? − Kisírt
szemekkel bámult rám.
− Nem hinném, hogy elérem − motyogtam az
orrom alatt, de a kislegény még így is meghallotta. Elszörnyedt tekintettel
kezdett bele az ordító bőgésbe. − Hé-hé, nem azt mondtam, hogy nem próbálom
meg!
Kezemet a sapkás fejére tettem és őszintén
néztem a gyerekszemeibe. Szipogva abbahagyta az óbégatást és felcserélte azt nyöszörgésre.
Nagyot sóhajtva bámultam fel a fára.
Majdnem a tetején nyivákolt a fehér kiscica, képtelenség, hogy elérem. Mégis
közelebb léptem, egyenesen a cica alá és nyújtózkodni kezdtem. Lábujjhegyen sem
voltam a közelében, nemhogy leszedjem onnét.
− Shiro, mindjárt leszedünk − szólt fel
büszkén a fán ragadt macskához. Hogy a francba szedem le másfél
méteresen?
Óvatosan megérintettem a fa törzsét, ami
nyirkos volt és hideg. Borzongás futott végig rajtam, de vállat vonva leráztam
magamról minden rossz érzést. Kissé vonakodva, de a lábamat a kettéágazó
törzsre tettem, ami körülbelül a vállam magasságában volt. Nem volt egyszerű
mutatvány, de felhúztam magamat a lábam után és megállapodtam a fa közepén. A
legközelebbi biztos ág húsz centivel feljebb volt, de megkíséreltem
megérinteni, ami a világon a legrosszabb ötletnek bizonyult, ahogy kicsúszott a
kezeim közül az ág. Kalimpálva megkapaszkodtam egy fejem mögött helyezkedő
vékony gallyban, ami épp letört, amint visszanyertem az egyensúlyomat.
− Leszedi a cicát? − Kérdezte a névtelen
kisfiú csillogó szemekkel, ahogy (most már biztos) felnézett rám.
− Azon vagyok − nyugtattam. Újra próbáltam
az előző műveletemet, de most sikerült feljebb kerülnöm a fán. Kinyújtottam a
karom, a fehér, szünetek nélkül nyávogó cica a fejem felett volt. Fújtatott, a
még életlen karmaival pofozgatni kezdte a kézfejemet.
− Cic-cic, nem akarlak bántani − szóltam
hozzá lágy hangon. Abbahagyta a fújtatást, de a felborzolt bundája és a
védekező állása nem szűnt meg. − Gyere Shiro, vár rád a gazdi.
Hezitálva érintettem meg a puhának tűnő
bundáját, nem húzta el a fejét, ezért simogatni kezdtem. Óvatosan kinyújtottam
a másik karomat is és bundájánál fogva emeltem fel az ágról, legalábbis
amennyire tudtam lábujjhegyen. A karmai most valójában előkerültek, ijedten
kapaszkodtak a fába. A kevésbé biztos kezemmel oda nyúltam és a karmait
kilazítva végre valahára az ölembe fogtam a macskát. Ahogy a talpam
visszaereszkedett, a lábam megcsúszott a vizes ágon és már kezdtem zuhanni. A
macska őrülten kapaszkodott a vállamba, nekem pedig időben sikerült
megkapaszkodnom egy ágban (ami majdnem kiszúrta a szememet).
Nagyokat lélegezve a hideg levegőből
leguggoltam az ágon.
− Nagyfiú, itt a cicád − mosolyogtam az ág
alatt toporzékoló gyerekre. Egyik lábamat lelógattam, lassan leültem az ágra és
a macska karmait újra kilazítva elemeltem a vállamtól. Megsimogattam a
buksiját, ami csapzott volt a szemerkélő esőtől, majd lenyújtottam a
fiúnak.
− Köszönöm szépen! − A száján egy óriási
vigyor terült el. Az arcához emelte a cicát és összedörgölték az orrukat.
Mosolyogva néztem a jelenetet. A kiscica jó - simogató - kezekben van, aminek
örülök. A kisfiú még háromszor megköszönte a segítséget, aztán eltűnt a
sikátorban.
Integetve bámultam az üres sikátor irányába,
amikor valaki hátulról a fülembe suttogott: − Meg fogsz fázni.
Elvesztettem az egyensúlyomat, miközben
megpróbáltam hátra nézni a vállam felett, hogy megtudjam, ki volt a merész, aki
a frászt hozta rám. Ijedten kapkodva a fejem felett lévő ágba akartam
megkapaszkodni, de csak az ujjhegyeimmel értem el. Nem maradt más választásom,
mint lezuhanni majdnem két és fél méter magasságból.
− Óvatosan! − Két erős
karban kötöttem ki, amik magabiztosan ölelték körbe a testemet. – Le fogsz
esni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Arra kérlek, hogy beszélj. Nekem nem jelent gondot, ha negatív, amit mondasz. Nem fogok védekezni, csak mert nem tetszik, amit hallok. Mindig is kíváncsi voltam/vagyok a vélemény(ek)re, legyen az jó, akár rossz. Csak bátran, szűntesd meg az érdeklődésem/görcsölésem!☺