[crownless] első

Haligali!

Itt is lenne az első rész, melyet örömmel írtam meg. Csak 206 percet vett el az életemből XDDD 

Amúgy kereken (a word szerint) 1100 szó, a wattpad szerint meg 45 szóval több, SZÓVAL nem értem (HAHAHA, most nagyon virul a fejem, mert van mit feltöltenem!!!).

                                                  

                                   Jó olvasást!

A városhoz nyugatnak elhelyezkedő rejtekhely meglehetősen biztonságos volt. Nem az a túl nagy és feltűnő lakhely, inkább a kényelmes kuckó. A legjobb benne a természetes klímája volt, télen bent tartotta a meleget, nyáron pedig kint. A benne tartózkodó fiatalok ezért szerették, már-már első otthonuknak tekintették, hiszen nyugodtan élhettek messze a királyi palotától.

Az egyik fiú – a sok gyermek közül – éppen zsákmányszerző úton volt, és sikeresen ki is szemelt egy díszes kocsit, nagy és pompás lovakkal, amely a főtér szélén állt. Szerencséjére a kocsi tulajdonosai nem voltak a közelben, így könnyűszerrel ellophatott egy zsák élelmet.

Amint a hátára dobta a zsákmányt, egyből rohanni kezdett, mintha üldözőbe vették volna. Rövid utcákon és keskeny sikátorokon szlalomozott keresztül, s közben bízott benne, hogy a tulajdonosok egyhamar nem veszik észre a kocsin lévő zsákok hiányzó „darabját”. 

Utolsó – a legélesebb kanyar után feltépte a kis fészer ajtaját, és társai örömére nagyon gyorsan be is száguldott rajta. Nem hozott maga után sem meleget, sem hideget, sőt, a megszokottól eltérően most egyetlen egy katona sem volt a nyomában.

A zsákot letette a földre és kinyitotta, hogy mindenki lássa, milyen finomat is szerzett ma a többiekkel ellentétben. A két másodperce érkező, lihegő és csapzott hajú fiú és az egykori zsák köré gyűlő gyerekek kíváncsi tekintettel sandítottak a földre kiterített élelemre.

– Azta, ezek mégis micsodák? – érdeklődött az egyik barna hajú srác. A földre ereszkedett – négykézlábra – és úgy mászott közelebb, kíváncsi tekintettel az arcán egyenes a halom fölé.

– Kenyér!? – ordított fel meglepetten egy másik fiú, a legfiatalabb tag. Barna haja a szemébe lógott, ezért izgatottan simította félre zuhatagját, hogy lássa az elé táruló dolgokat. Szemöldök ráncolva, tátott szájjal tovább forgatta a kezében az említett élelmet. – Eddig még életem során sosem láttam fehér kenyeret!

A többiek nevetni kezdtek, de a nevetés nem tartott sokáig, hamar síri csendbe ment át, hiszen – egy kivétellel – még egyikőjük sem látott fehér színű kenyeret.

Azonban fehér kenyéren kívül volt rozskenyér is, szalámi és kolbász, valamint még sajt, eper, alma és szőlő. Minden olyan ennivaló, amelyet az ember szívesen fogyasztana, ha tehetné.

Az egyik fiú külön állt a többi álmélkodó fiataltól. Kezében egy nagyobb darab epret forgatott, és nagyon gondolkozott. Régóta nem látott már ilyen gyümölcsöt. Nem is tartotta ésszerűnek, hogy ebben az évszakban teremjen.

– Ezt egy királyi kocsiról loptad, ami éppen a palota felé tartott, ugye!? – rimánkodott rá a beszerzőre. 

Akkor már késő volt; kis csoportjuk falni kezdte az ételt, mintha évek óta nem ettek volna – melyben volt is egy kis igazság.

– Felelj! – mutatott rá mérgesen a teli szájjal falatozó ifjúra. – Mondd el az első szabályunkat!

– Nem lopunk nemesi dolgokat… – motyogta lehajtott fejjel alig hallhatóan, amint lenyelte az alig megrágott falatokat.

– Mit mondtál? Nem hallottam – tette a fiú feje tetejére a tenyerét, az ujjai közé fogta a koponyáját és jól megszorította azt. – Ismételd meg jó hangosan, hogy mindenki hallja!

– Nem lopunk a királytól! – ordította, szinte már a fájdalom szólt belőle. – De nagyon éhes voltam!

– Ez nem kifogás! Nem elég indok ahhoz, hogy kibújj a szabályok alól! – dorgálta meg a fiatalt a parancsolgató. Az eddig kezében tartott piros gyümölcsöt visszadobta a többiek elé, amely a kupac tetején landolt. – Lopni nem szép dolog, ezért vidd vissza az egészet!

– De- – kezdett bele a zsákmányszerző abba a gyenge magyarázatába, melyet még össze sem tudott tenni a fejében. Szemét erősen szorította össze megbánóan, mikor idő előtt leintette a parancsolgató fiatal.

– Most azonnal indulj meg! – szólt rá újból a világos hajú a megszeppent fiúra. A hibát elkövető végül feltápászkodott a földről, hamar összerámolta a zsákot, majd ismét a vállára kapta azt. Lehajtott fejjel megindult, mintha rakétából lőtték volna ki.

A zsarnokoskodó világos hajú fiú örömmel nézte végig, ahogy a fészer eggyel kevesebb létszámúvá változik. Megkönnyebbülten felsóhajtott, tudta, hogy jól cselekedett. Reménykedett benne, hogy a kifosztott kocsi még a helyén áll, valamint a lehurrogott fiúcska visszaviszi a helyére a zsákot.

– Figyeljetek, ez micsoda? – szólalt meg hirtelen az egyik kislány, miközben a földről felvett egy megtépett, réginek tűnő papírt. Mindenki érdeklődve köré gyűlt, és leselkedni próbáltak – ami nem is volt nehéz, hiszen egyszerű volt átnézni a válla felett.

– Adjátok nekem, ti úgysem tudtok olvasni! – szólt büszkén a világos hajú ifjú, és kikapta a lány kezéből a papírt. – Ez egy felhívás; a király fiát keresik, valamint az összes Jisung nevű fiút kérik a főtérre.

– Mi az, hogy a király fiát keresik? – kérdezte kíváncsian az egyik hosszú hajú lány. Kíváncsian nézett a felolvasóra, mintha tőle várná a választ.

– Elveszett a fia? Miért kell a Jisung névvel ellátott fiúknak odamenniük? – kérdezte egy másik gyerek óriási hévvel, minél hamarabb tudni akarta ennek a plakátnak a miértjét.

– Mert jutalmazzák azt, aki megtalálja a fiút, akit ezek szerint Jisungnak hívnak.

– Akkor keressük meg a srácot, és vigyük oda… vagy keressünk valakit, aki hasonlíthat rá, és vegyük el a kijáró jutalmat! – vetette fel izgatottan az ötletet az egyik kisfiú, kinek az arcán egy nagy seb tátongott.

– Ilyet csinálni veszélyes, szóval még csak próbálkozni se próbálkozzatok – szólt rájuk dühösen a világoshajú srác. – És ez az egész jutalmazó dolog egy nagy hazugság!

Erre a kijelentésére a teremben lévő összes szempár kíváncsian meredt a sarokban ülő srácra.

– Az igazi ígéret az, hogy megszabadulnak az olyan nevű fiúktól, ha az nem az igazi Jisung – forgatta meg a szemét, majd folytatta – persze, hogy ennek tudatlanságában az emberek megváltoztatják a neveket.

A kis tömeg eltátotta a száját. A fiatalok hangot adtak a meglepettségüknek, ezzel még jobban növelték a „felettük álló” világos hajú srác egoizmusát.

– Igazából nem tudom, mit terveznek, ez a papír meg egy darab szemét – mondta, miközben vállat vont, majd a kezében tartott levelet darabokra tépte.

– Azta, Főnök, egy pillanatra azt hitte, hogy okos vagy – szólt unottan a sebbel rendelkező fiú. A többiekre nézett, akik egyetértően bólogattak. – Mi lesz így velünk? Éhesek vagyunk…

– Hé-hé, én mindig is okos voltam, hallod? – akadt ki egy másodperc alatt a „főnök”. A többiek fürkésző tekintettel pillantották rá, és várták a magyarázatát arra, hogy ő mégis miért okos. – Tudok olvasni, valamint három éves korom óta le tudom írni a nevemet, ti idióták!

– Hogyne! Akkor mégis mi az a szuper név, ami a tied? – kérdezte flegmán a sebes arcú, majd bele könyökölt a mellette álló srác oldalába.

– Jaja, még sosem hallottuk – értett egyet a fiú a másikkal. – Mindig csak azt mondod, hogy hívjunk „Főnöknek”.

– Buták! – rivallt rájuk fröcsögve. – Nem mindenki születik vezetőszerepbe. Majd szépen kitalálom nektek, hogyan jutunk élelemhez!

– De Főnök… ha igaz, amit mondtál, akkor az nem túl veszélyes? – kérdezte szorongva az egyik lány, aki jóban van a jelenleg utcán tartózkodó fiúval.

– Pontosan ezt mondtam. Nagyon veszélyes, nem keveredhetünk bele! – bólogatott a főnöknek nevezett srác, majd gyanakvóan összehúzta a szemét. – Miért?

– A fiú, aki elment visszavinni az ételt… – szólt lehajtott fejjel. Hangja szomorúam csengett, félt kimondani a fejében megalkotott mondatot. – Jisungnak hívják.