[coup de grace] 00

 Uhhh hi, 

nem tudom, hogy keresek itt, de úgy érzem, ideje lenne posztolni a megírt részeket, szóval: kalandra fel!

A sztoriról: changlix. Ya, ez az egyik kedvenc párosom, még akkor sem tudná el venni tőlem senki, ha az életemmel fenyegetnének. Persze, ha az ő életük lenne a tét, máris dobom a sajátomat.

Elméletileg a prológus 900+ szavas, szóval tessék csak élvezni azt a csodálatos néhány szót, melyeket még októberben pötyögtem le először.

Jó olvasást!

Néhány nappal később...

Meglepetésként ugrottam át a vékony, de mégis óriási ablak peremét pár perccel ezelőtt, majd rántottam elő a kabátom ujjából a hőn szeretett pengémet, amely már évek óta segíti a munkámat. Az idegennek ideje sem volt arra, hogy felfogja, mi történik. Az alig pár másodpercig hangzó ordítása hamar néma csenddé változott át, mert befogtam a száját a szabad tenyeremmel. Sűrű szemöldökráncolás kíséretben nézett vissza rám, egyenesen a szemembe bámult, és próbált rájönni, hogy én mégis ki a pokol lehetek.

Nem hagytam, hogy gondolkodóba essen, s netán rájöjjön a kilétemre, helyette inkább gyorsan tolni kezdtem magam előtt, ő pedig megszeppenve egészen a szoba faláig hátrált. Onnan már nem volt menekvése, és ha lett volna, akkor sem hagytam volna, hogy meglépjen.

Az eddig őrülthez hasonló módon szorított késemet leengedtem magam mellé és elhajítottam a markomból a szoba túloldalára. Az éles penge hangos csattanással ért földet, szinte belehasított a fülembe.

A karjaim közt lévő préda egyből szólásra nyitotta a száját, de a beszélőkéjét reflexszerűen ragasztottam le a mindig magamnál hordott széles ragasztómmal, hogy ilyen mutatvány többet ne forduljon elő az éjszaka folyamán. A szomszédok sem kíváncsiak a sikolyaira, nemhogy én.

Miután kibiztosítottam a némaságát, eltűntettem minden emóciómat az arcomról, majd érzelemmentesen nyúltam a falnak szorított személy keskeny csípőjéhez. Erősen ragadtam meg és magamhoz rántottam. Hagytam, hogy a mellkasomnak csapódjon vékony és könnyű teste, majd lassan kettőt léptem hátrafelé és ledöntöttem a kanapéra.

— Játszadozzunk egy utolsót — ejtettem ki félmosolyra húzódó számon az alábbit. Kapálózó karjait elkaptam, és a csuklóinál fogva a feje fölé szorítottam, miközben a combjaira térdeltem. Az alattam heverő légzése jobban felgyorsult – már ha ez lehetséges. Szüntelenül kapkodta a levegőt, néhány elhasználódott szusszanása az arcomba ütközött és ez végtelenül feltüzelt ebben a helyzetben.
Kiszabadult mancsaival átkarolta a nyakamat, és megpróbált eltaszítani magától, de olyan erővel tartottam ellent, hogy lehetetlennek véltem az elmozdításomat.

Megállás nélkül vigyorogtam, s tudtam, hogy ez a nap nagyszerűen fog végződni.

Lefelé bámultam rá, a mélybarna szemeibe addig, míg meg nem unta az erőlködést.
Eközben feltérképeztem az ártatlan, meglehetősen fiatal arcát és az azon elterülő érzelmeit.

Ijedtség.

Egyértelműen fél, egyenesen retteg tőlem. Csak úgy beállítottam az ablakon keresztül az éjszaka középén, és mögé lopódzva egy pengét szorítottam a torkához.
Ki ne ijedne meg ettől?

Költői kérdés, mégis tudom rá a választ; jómagam.

Kizárom egy fejrázással a gondolataimat, majd tovább vizslatom a már izzadságtól gyöngyöző homlokát és a tágra nyílt, kérlelő szemeit.

Szomorúság.

Minden ember ilyen. Eszméletlenül gyűlölik az életet, majd mikor arra készülök, hogy megfosszam őket a létezéstől, akkor megfutamodnak, és vészesen kapaszkodni kezdenek valamibe.

Ő itt most alattam éppenséggel belém kapaszkodik, szüntelenül rángatja a kabátom gallérját. Szomorú, mégis reménykedő szeme majdnem eléri azt, hogy kegyelmezzek neki. Tekintete kétségbeesetten azt sugallja, hogy mentsem meg.
De magamtól senkit sem tudok megmenteni, főleg úgy nem, ha az ellenszegül a kiszabott parancsnak.

Szótlanul bámultunk egymásra. Ő nem mozdult, mert rettegett, én pedig azért, mert előtte tudni akartam, hogy mit is fogok művelni a következő percekben.

Egy édes, ámbár felesleges embertől készülök megszabadulni, aki sajnálatos módon szerepel a listámon.

Az embertől, akinek rendezetlen, világos haja van – kóc kóc hátán, a tincsek abba az utánozhatatlanul sötét, igéző szemeibe lógnak. Sok hasonló arc létezhet a Földön, de én jelenleg ezzel az eggyel állok szemben, s másra sem tudok gondolni, hogy a későbbiekben mennyi rosszat tudna csinálni, ha most nem végeznék vele.
Hiába a ráfestett gonoszság, még így is mérhetetlenül aranyos. Kár lenne, ha többet nem tartozna ehhez a szép pofihoz a nevetés, mosoly és beszéd.

Kezeimet gyorsan a ruhájához vezettem. Amilyen hamar csak lehet, meg kell szabadítani ezt az elgyengült testet. Csak nyüszít, ficánkol, mintha tudná, hogy mire készülök. De persze mind tudjuk, hogy nem tudhatja: nem csak az ártatlanságától készülök megszabadulni, hanem a teljes lényétől.

Hörgött alattam, majd egyre jobban lihegett szerencsétlen, én pedig megpróbáltam nem foglalkozni vele. Nem néztem rá, mert ezek után kezdetét veszi a munkám.

Egyik hirtelen rántása győzedelmes kiszabaduláshoz vezetett, mégsem csinált semmi érdekfeszítőt, csak a kezeit vezette az arcomhoz. Én ennek ellenére automatikusan csuktam be a szemem, hogy felkészüljek az ütésre, melyet egyértelműen megérdemelnék egy ilyen helyzetben, azonban az mégsem történt meg.

Két tenyere közé fogta az arcomat, majd az egyik reszkető kezével az államhoz nyúlt és lehúzta a maszkomat, végül lassan közel hajolt hozzám és csak nézett.

Nem érzékenyülhetek el azért, mert kiskutya szemei vannak!

Megráztam a fejem, másodpercek alatt összeszedtem magam, és visszatérő magabiztossággal toltam el magamtól. Visszahanyatlott a kanapéra, így egyből lecsaptam a csuklóira. Egy vékonyabb madzaggal összekötöztem őket, majd erősen a bőrülésnek nyomtam, hogy a másik kezemmel a dolgomat végezhessem.

A cipzár jó barátom évek óta, a gombokkal is kezdtem már egész jól kijönni az utóbbi időben, de az öv... na, vele nem szeretjük egymást. Most is bajlódtam azzal egészen sok ideig. Pár felesleges másodperc után majdnem kész voltam, mégis idő előtt abbahagytam.

Utánozhatatlan érzékelő képességem most is szüntelenül működött, mégsem voltam elég gyors. A reakcióidőm mérhetetlenül lassú az izgalmi állapotban, így csak pislogva bámultam magam elé és vártam a régóta nem látott csodát. Egy jól irányzott ütés érkezett az arcomba. Nem volt az az igazán erős, inkább kétségbeesett.

Azt már végképp nem tudtam összerakni, hogy összecsomózott kezekkel miként tudott így arcon vágni, hogy még a szám széle is felrepedjen.

A számban megéreztem a szétnyílt ajkamból szivárgó vér ízét. Kissé őrültként, mégis boldogan nyaltam meg a vérző ajkaimat, majd rávigyorogtam.

Ez jó lesz.

— Szép ütés volt — nevettem fel keserűen —, csak kár, hogy többet már nem fogsz mozogni. 

Mint egy végszóra, kitéptem az övét és megszabadítottam a vékony lábaira tapadó, feszes gatyájától, ami igencsak kiemelte az alakját.