[crownless] prológus

Sziasztok!

Nem hiszem el, de megint posztolok, majdnem eltelt egy év, de végre összeszedtem magam.

Vagy mégsem? HAHA

Egyébként többször akartam ide is feltölteni az aktuális részeimet, de viszonylag rövidek voltak, és egyáltalán nem tartottam ideillőnek őket (silent feelings, hotline), de MOST LESZNEK ÚJ SZTORIJAIM, szóval lesznek frissek is. Aha, mint ez.

447 szó ééééés ennyi. Még a ship titok, de mivel úgysem olvassa senki, nem is árulom el. Nincs kinek, lol

Amúgy egy harmadik szemszögből íródik, ilyet már rég ki akartam próbálni, szóval nézzétek el nekem, ha nem megy túl jól!! Ja, és előre bocsika, ha nem olyan, amilyenre számítotok:(<3

Jó olvasást!

Nyár volt, ezért ahányan csak tudtak, elmenekültek a tűző nap elől az árnyékot adó eresz, valamint fák alá. A néha elsuhanó szellő jó érzést keltett az udvar lakóiban, azonban valakinek még ez sem volt elegendő.

A kapunál álldogáló páncélos katonák mind-mind szótlanul, mozdulatlanul álltak, nem volt más választásuk, tűrniük kellett, hogy az izzadságuk végig csordogál a túlhevült testükön.

Rajtuk kívül volt valaki, aki a legrosszabb és legbugyutább döntést hozta; ő jelenleg az istálló padlásán hevert. Aranyszínű haja egybeolvadt a szalmával, lassan emelkedő mellkasa miatt alig lehetett észrevenni. Ha ez a fiatalember nem vigyáz eléggé, lehetséges, hogy egy vasvillán végzi.

– Őfelsége – szólt újból az istálló középen tétlenkedő udvarhölgy. A keresett személyt nem találta, hiszen a lehető legjobb búvóhelye volt az illetőnek.

– Negyedik herceg, kérem – könyörgött egy idősebb asszony – a herceg ideiglenes nevelője. – Az édesapja hívatja, és nincs túl jó kedvében.

A herceg nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt, várta, hogy megszabaduljon ezektől az idegesítő személyektől. A hét minden áldott napján zaklatják őt, mosdatják és öltöztetik. Nem mintha egyedül nem menne neki, de egyszerűen nem hagyják békén.

A két asszony elengedte ezt az egész szituációt, tudták, hogy megint a süket falnak beszélnek. Sóhajtottak egy mélyet, s újból keresni kezdték a fiatal herceget.
Nem adhatták fel ilyen könnyen, hiszen – sajnos – a fiatalabb asszonynak a feje forgott kockán, a lefejezés pedig a Negyedik hercegtől függött.

– Kérem, a fejemet veszik, ha Ön nem jelenik meg! – siránkozott, de a hangjával és a tetteivel semmit sem ért el.

A Negyedik herceg rideg volt, nem hagyta magát befolyásolni, és tizenéves létére nagyon jól tudott megszökni az őrök elől.

– Azt ehetsz, amit csak akarsz – csatlakozott a kérleléshez az egyik konyhás. Az étkezőből érkezett - őt is a király küldte. A férfi haja csapzott volt, alig állt a lábán a rohanástól.

– Takarodjatok innen! – A fiatal herceg nem bírta tovább a felesleges beszédet. Hamar ülő helyzetbe tornászta magát, hogy a személyzet szemébe tudjon nézni, miközben ordít velük.

A keze ügyébe kerülő lapátot felkapta, és a három megszeppent ember irányába hajította. A szerszám nem tálalt el senkit, de a földet érése után beállt a levegőt megfagyasztó csend.

Patkókopogás. Kipp-kopp.

Nyerítés.

Az istálló ajtaját kinyitotta két katona, s azon maga a király léptetett be a lovával.

– Királyom! – kiáltottak fel meglepetten az egy helyre tömörülő megrémült csoport.

– Őfelsége, a Negyedik herceg nem hajlandó- – az udvarhölgy száján ragadt a szó. A herceg a párbeszédet megelőzően leugrott a padlásról. Aranyszínű fürtjei a szemébe lógtak, szinte már alig látott tőlük, de őt csak egy valami érdekelte.

Gyülemlő dühvel rohant a király felé, kezében egy igényesen kihegyezett karót szorongatott.
Terve nem volt túl alapos, csak egy emberölési kísérlet, a saját apja ellen.

A katonák késve vették észre az éles tárgyat, de vajon mit rejteget maga a király?