[FANmeeting] zwölf

Üdvözletem!

MÉG nem volt időm ide írni valamit, bármit, akármit.

Valamint ez a kínai (?) jel csak úgy random bekerült a bejegyzésbe... magiC!

樂

Jó olvasást!

A hajnali óráknak köszönhetően az égen sötét színek uralkodtak, ahogy végig haladtunk utcákon. Homályosan bámultam magam elé, s nagyon lassan, de kirajzolódott előttem egy utcai lámpa. Azon az egy lámpán kívül észrevettem a lámpák sorakozóját az út mentén, amely még gyenge fénnyel, de világított. Ezzel az enyhe próbálkozással segítette elő a korán kelőket, hogy minél hamarabb célba érjenek. Én mégis kivételt képeztem a koránkelők körében, hiszen hiába világították meg a lámpák előttem az utat, mégsem láttam semmit. A kapucnim az arcomba lógott, alig láttam tőle. Nem voltam száz százalékig biztos a lépteimben, mégis haladtam előre, hiszen a földet pásztázva láttam, hogy Yuyu még ott lépked mellettem: tehát jó irányba haladok. 

A sötét égből valami ragadós hullott alá, amit a szél mindenfelé fújt. Hol az arcomban éreztem a hideget, hol pedig a nyakamban vagy a végtagjaimban. Kénytelen voltam a kapucnit jobban az arcomba húzni, a mancsaimat pedig a kabátom mély zsebeibe süllyeszteni. Ez a reggeli kevésbé kellemes időjárás megszokott volt az őszi napokban. 

− Utálom ezt az időt − morogta mellettem Ming-Yue az orra alatt. Ahogy elhagyta a száját a mondat, felerősödött a szél, és jobban kezdett esni az eső. 

− Kellett neked ilyeneket mondanod − motyogtam halkan, hátha nem hallja meg. Igazából biztos vagyok benne, hogy nem hallja a szél süvítése miatt, mégis tartottam tőle, hogy akár a fülébe jut. 

− De komolyan − folytatta továbbra is a morgását félhangosan. − Miért nem tud kisütni az a fránya Nap? 

− Azért nem süt, mert most lehet, hogy éppen főz − mondtam viccesre véve a dolgot, hogy Yuyunak jobb kedve legyen. – Amúgy meg még korán van − mutattam a szinte fekete égre a kapucnim alól kilesve.

− Haha, de vicces. Ez azonban nem magyaráz semmit − mondta mérgesen a nem létező bajusza alatt. − Biztos Baekhyun alszik még. 

− Hát persze, biztos vagyok benne, hogy ez magyarázza meg, hogy miért nem süt a Nap − csaptam homlokon magam. 

− Mondjuk, esik az eső, tuti Suho már rég felkelt − mondta az elmélkedő hangján. − És ha fúj a szél, akkor Sehun is ébren kell, hogy legyen. 

− Hogyne. − Szemöldök ráncolás kíséretében hátra löktem a fejemen a kapucnit, hogy jobban lássam az utat. − Tehát, ha ők ketten ébren vannak, nemsokára Baekhyun is fent lesz, szóval sütni fog a Nap? 

− Igen! − ugrándozott tapsikolva. Egy-egy pocsolyába akarva vagy akaratlanul, de belelépett, amely szanaszét fröccsent a járdán. Egész nagy adag koszos esővíz jutott a lábamra is, amely óriási foltot hagyott maga után. 

− Ez aztán tényleg kétségbevonhatatlan! − forgattam a szemem hitetlenül gőzölögve Yuyu hülyeségein. − Miért is nem mentél meteorológusnak?

− Mert utálom a matekot, a fizikát és a kémiát is − fújtatott fájdalmasan sértett fejet vágva, mintha valami régi sebét tépdesném.

− Jaj, ugyan már. Nem nagy cucc figyelni a légnyomást meg a páratartalmat − vizslattam az eget továbbra is a kapucnim alól. A tenyeremet az ég felé fordítottam, hogy a fentről hulló cseppek a kezemen végezzék, végül a kabátom ujjánál felszívódjanak.

− Nem érdekel. Unalmas. Utálom − dünnyögte trappolva mellettem.

− Jól van, na. Bocs, csak jöjjön az a megvilágosodás − védekeztem a morcos ábrázata ellen. Ezek után csendben vártam a csodát. Azaz, hogy Yuyu elmélete bejöjjön, és ki süssön a Nap. Perceken keresztül lépdeltünk egymás mellett a jól ismert némaságba burkolózva. Néha − még mindig sértett hanggal − rám szólt az Unnie-m, hogy balra vagy jobbra kanyarodjak, de túl álmos voltam ahhoz, hogy válaszoljak.

***

A fátyolos tekintetem lassan kitisztult, de mire ez megtörtént, addigra lekapcsolták a lámpák hadát. A reggeli szürkeség próbálta megmutatni vidám oldalát, ahogyan a gomolygó felhők mögül előbukkantak a Nap sugarai. A szemerkélő eső odébb állt, immáron csak a néha felerősödő szél volt az ellenségünk.

A lelki szemeim előtt megjelent Sehun, ahogy ördögien kacagva, a tenyerét összedörzsölve irányítja a szelet pont úgy, hogy mindenféle szemét repüljön az emberek arcába. Még mindig nehezen esik elhinni, hogy én láttam őt testközelből. És nem csak azt, hogy láttam, de még találkoztam is vele a valóságban. Beszéltünk. Hozzám szólt, sőt, hozzám ért. Oké, az egy más tészta, hogy elvette a tulajdonomat és úgy tűntette fel, hogy azt csak úgy találta vagy éppen az övé lenne az a bizonyos tárgy. 

Ming-Yue rántása hozott vissza a valóságba. Majdnem nekimentem egy oszlopnak, ami minden bizonnyal brutális foltot hagyott volna az egész arcomon.

− Manó, figyelj már jobban! − szólt rám harsányan. A csendbe csak úgy belehasított a hangja, így muszáj, hogy eltűntessem az illuminati zenével a lelki szemeim előtt lebegő Oh Sehunt.

− Azt a… mindenségit − haraptam el az eredeti mondatom végét, hogy nehogy elhagyja a számat egy káromkodás. Nagyokat pislogva körbe néztem az utcán, a táblát tartó pózna pár centire volt tőlem. Viccesre véve a szerencsétlenségemet, úgy tettem, mintha kihívtam volna egy párbajra a vasoszlopot, és jó nagyot öklöztem bele. De tévedtem, ez egyáltalán nem volt vicces, hiszen abban a szent minutumban, ahogy odaért az öklöm, azt hittem, hogy eltörtek az ujjaim.

− Minden oké? − nézett rám aggódó szemekkel, miközben az arcomat vizslatta. Én semmi más nem tettem, csak bólogatni kezdtem, mint valami kiskutya. Ming-Yue mögött feltűnt egy nagy, szürke színű, öreg épület, amelynek óriás faablakai voltak és beázott falai. A néhol vizes rész szembetűnő volt, hiszen ott félig lejött a festék, félig pedig sötétebb volt a színe a beázás miatt. Néhány helyen újra volt festve, de mint általában, soha sem sikerül ugyanolyan színt kikeverni, így az is elütött az összképtől. Az épületen lévő tető fel volt újítva, hogy megakadályozza a későbbi beázásokat. Az eresz alatt többfajta őszi dísz lógott.

Az ingatlan körül drótkerítés húzódott, ami visszafogta a gyerekek többségét. Elnézve a kerítés mellé ültetett, az egykor még zöld sövényt, nem hatott annyira barátságtalanul. A kapu felett egy boltív volt felfuttatva a sövényből, ami csavartra volt vágva, hogy még nagyobbat mutasson. Minden alkalommal vigyorogva lépek át alatta, s nem azért, mert bőven elférek, hanem azért, mert ez a kis átjáró megtölti az embert kalandvággyal.

Az épület falaiba helyezett nagy, barna tölgyfaajtók az udvarra néztek. Az udvaron két közepes homokozó volt, az egyikben hinták lába állt és egy piros csúszda ért véget benne. A másikban viszont vár/kastély (igazából csak egy bucka, de látom a gyerekek igyekezetét) volt építve, és körülötte szétszóródva különböző műanyag játékok hevertek a vödörtől kezdve a gereblyéig és a lapátig.

− Én előre megyek, ha gondolod, várj meg minket kint, de be is jöhetsz, ha fázol. − A hely feltérképezéséből legjobb barátnőm hangja térített vissza. Pedig olyan jól elvoltam, majdnem az ajtókon lévő repedésekig is eljutottam. Bár már láttam az ingatlant kívülről és belülről is, mégis mindig volt valami, ami új volt a szemeimnek. Mint például a fehér, nagy betűk az épület oldalán, amit kiolvasva megkaptam a „Vidám Óvoda” feliratot.

− Nem, nem. Jó nekem itt kint… várlak titeket − kacsintottam rá, és néztem, ahogy eltűnik a barna, tölgyfaajtó mögött. A hangja kevésbé volt bizakodó, mivel recsegett, ropogott Yuyu érintésétől, pedig nem is nyúlt hozzá agresszívan.

Elkezdtem elmélkedni az üres udvar látványában, miközben fel alá sétáltam a boltív alatt. Mikor kimentem alatta, megálltam, s az utcákat figyeltem, a néhány autót, ami az úton száguldott. A még mindig égő lámpákon legeltettem a tekintetem. Vártam, hogy a város fényei kialudjanak és a Nap sugarai lépjenek a helyükbe. A kóbor macskák nyávogására lettem figyelmes, aminek az irányába egyből megindultam volna, mikor megcsörrent a telefonom.

− Tessék? − szóltam bele kíváncsian a készülékbe, amint kikaptam a farzsebemből.

− Hallo-hallo − szólalt meg japánul a vonal túlsó végéről az idegen −, itt Jézus beszél.

− Király − válaszoltam kapásból japánul, mire elröhögte magát a telefonáló.

− Be tudsz jönni fél óra múlva az irodába? Van egy feladatod − váltott komoly hangnemre az illető. Ismerős volt, mégsem tudtam hova tenni a hangját. − Ha jobban tetszik, akkor mission, ami nagyon fontos!

− Umm, elnézést, lehetséges, hogy korán van még, de fogalmam sincs, hogy kivel beszélek − húztam el a számat félénken.

− Kagetsuna vagyok − förmedt rám. Homlokon csaptam magam. Hogy felejthettem el a főnököm hangját?

− Elnézést uram! − Tisztelegtem egymagamban a semmi közepén összeérintve a bokáimat.

− Be tud jönni, vagy nem tud? − próbálkozott meg a koreaival, hátha jobban megértem a mondanivalóját.

− Még nem tudni − válaszoltam hasonlóan esetlenül koreai nyelven.

− Hívni, ha elindulni! − parancsolta meg, majd készült bontani a vonalat a fiatal főnököm, akinek hosszú haja és szakálla van. Mielőtt helyeselhettem volna és elköszönhettem volna tőle, letette. Homlokomat ráncolva kezdtem el tolatni az utcán, hogy időben visszaértjek Yuyuék elé.

− Ki volt az? − ijesztett halálra egy vékony hang a hátam mögül. Megfordultam és két kíváncsi szempárral találtam szemben magam. Egy száll pulcsiban álltak ellőttem.

− Sziasztok, kis ördögfiókák − borzoltam össze a kisfiúk barna haját. Meglepetten tűrték, ahogy össze-vissza húzom a hajukat. − Miért nem vagytok rendesen felöltözve?

− Dongyul meglátott az ablakból, és egyből ki akart jönni − vigyorgott a szinte fekete hajú Seojun a fiatalabb játszótársára, aki a fejét lehajtva tűrte az egészet.

− Ez nem is igaz − fonta össze mérgesen a karjait a mellkasán az említett. Az arcocskáját durcásan felfújta. − Seojun rángatott ki maga után.

− Nem is! – Szállt szembe az említett mérgesen, egy helyben toporogva.

− De – Dongyul az orrát felemelve elfordult, mire Seojun rákontrázott, és így kezdtek el vitatkozni kint a mínuszban.

− Majd később megbeszéljük − vágtam a szavukba ellenkezést nem tűrő hangon −, most azonnal irány befelé felhúzni a kabátotokat!

− De Noona − szomorkodott Dongyul kiskutyaszemekkel bámulva fel rám.

− Mi az, baba? − guggoltam le hozzá. Kíváncsian vizslattam összegörnyedt gyermektestét.

− Semmi − fújtatott, a karjait még mindig összefonva tartotta a mellkasán. 

− Hát jó, ha nem akarod elmondani − hagytam rá, és az elspurizott Seojun után indultam. Gyermekkeze hamar az enyém után kapott.