[FANmeeting] elf

Annyeong!

Oh, hellow. Üdv! És még hússzor (ezt így kell írni?) szeretnék köszönni, mert már olyan rég írtam, mármint bejegyzést. Hahaaa. Meg nem csak bejegyzést, hanem úgy nektek, kedves olvasóknak (okééé, nem kezdem el!!!!4!négy!)

Nincs sok mondanivalóm, csak annyi, hogy egészen jól sikerült a félévim, és remélem, hogy nektek se lett VéSZeS (uuu ez SZ majdnem egy szívecske, anyway boldog V-dayt, azaz Valentin napot)! 

Ja, és fogalmam sincs: nem tudom, hogy ez egy milyen rész. Nem tudom besorolni sehova, nem tudom minősíteni semminek. Egyszerűen csak úgy megszületett (megírtam) és pufff itt van. Kész van. PLaCcCs.

Remélem látszik, hogy kialudtam magam. (amúgynem)

A részről a szokásos információ a következő: 1893 szó. Nem túl hosszú, de azért erre nem számítottam. Mármint az ezer szót is nehéz volt megírni, erre 893-mal több lett. Ez nem más, mint black magic (lolosoknak, Vayne, merre vagy?)

Jó olvasást!

Chanyeol kérdő tekintete és a kérdése meglepetésként ért, sose gondoltam volna, hogy kíváncsi arra, hogy vajon ki a kedvencem a bandából. Mióta látta a versem, azt gondoltam, hogy tudja, hogy ő a bizonyos általam kiválasztott kedvenc. Azonban mikor azt mondta közvetlen az arcomba, hogy nem tetszik neki a vers, arra tudtam csak gondolni, hogy azért tette, mert nem akarja, hogy odáig legyek érte. Mintha a véleményemen másodpercek alatt lehetne változtatni. Mintha tudnék változtatni az érzéseimen, amik az évek alatt kialakultak és begyökereztek a szívembe.

− Akkor se mondanám el, ha fegyvert fognának a fejemhez − vigyorogtam a képébe teli szájjal. Vigyáztam, hogy nehogy ugráljanak a szemem sarkában a nevetőráncaim, amik azt jeleznék minden ugráló alkalommal, hogy nemsokára kitör belőlem a nevetés.

− Ezek szerint én vagyok az. − Kezdte el vakargatni az állát, azon belül a képzeletbeli szakállát. Nagyon nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne nevessem el magam a látványán. − Igazam van?

− Nem mondom meg − dugtam ki a nyelvem játékosan, összefontam a mellkasom előtt a karomat. Ming-Yue mellettem ülve kinevette a viselkedésem.

− Nem azt mondtad, hogy Sehun is veled volt, mikor múltkor találkoztatok? − Szólalt meg csendesen Soo, mire mindenki rá kapta a tekintetét. Meglepetten a szám elé emeltem a kezemet, nagyra nyitottam a szemeimet, és eljátszottam, hogy lebuktam. Bár nem volt a terveim között, hogy hazudok, csak azt terveztem, hogy nem mondom el az igazat.

− Még szép, hogy találkoztam vele − bólogattam, és titokzatosan elmosolyodtam. Yuyu a fejét rázva belebokszolt a karomba, mire csak vállat vontam.

− Ja, és el sem akarta nekem mondani − szállt be a témába a legjobb barátnőm.

− Dehogynem − néztem rá szúrós szemmel −, csak tudtam, hogy úgyse hinnél nekem. Chanyeolt is alig hitted el − emlékeztettem sértetten. Mérgelődtem egy sort, majd én is belebokszoltam a vállába, de sokkal erősebben, mint terveztem.

− Jó, na. Csak már hozzá vagyok szokva, hogy mindig ró- − ha nem kapcsolok időben, és nem ütöm hátba, akkor végig mondja a mondatot és értelmét veszti a kis mutatványunk. Lebuktunk volna mind a ketten. Vesztesnek éreztem volna magam és teljesen elveszettnek.

− Hogy mindig rólam beszélsz? − Húzta fel kérdőn a szemöldökét Chanyeol, szemeit rajtam legeltette, s ahogy meglátta az ijedtséget a tekintetemben, egyből mosoly kúszott az arcára.

− Ugyan már − nevettem fel zavaromban −, dehogy is. − Mindkét kezemmel legyintettem, elkaptam róla a tekintetem, mert újból kezdtem elveszni az íriszeiben.

− Mindig… rohamosan sokat beszél − próbálta menteni a menthetőt az unnie-m.

− Hát igen. Leginkább felesleges dolgokról fecsegek, és soha semmi értelmes nem hagyja el a számat, mivel soha sincsenek okos gondolataim − mondtam, hogy alátámasszam Yuyu állítását. − Általában nem ejtek szót rólatok, nehogy rátok jöjjön a csuklás.

− Hát ez kész − nevette el magát Kyungsoo hangosan. Pár perccel később már a szemeit törölgette. Megszeppenve néztem rá. − Igazán boldoggá tesz, hogy ilyen elővigyázatos rajongóink vannak.

− Én gyakran szoktam csuklani − mondta Chanyeol. Megforgattam a szemeimet.

− Ez alap, mivel több millió rajongód van − bólogattam mindentudóan. − És biztos vagyok benne, hogy Kyungsoo is szokott csuklani.

− Nagyon ritkán − mondta szerényen mosolyogva. Yuyu idegesen kapta rá a tekintetét, mire Soo-nak felcsillantak a szemei, mintha tudatosult volna benne, hogy mit is csinálunk éppen. − De biztos azért, mert többet vagyok szabad levegőn, mint Chanyeol.

− Ennek mégis mi köze hozzá? − nézett végig rajtunk értetlenül az említett.

− Hát… − húztam el a számat valami hihető kifogást keresve.

− Az emberek többsége azért csuklik − vette át a szót Ming-Yue −, mert oxigénhiányban szenved.

− Az nem az ásítás? − kérdezte Chanyeol furcsán ráncolva a szemöldökét.

− A csuklás a rekeszizom akaratlan görcse, amely során gyors belégzés jön létre. – Javította ki Bacon-Unnie-t halkan Kyungsoo. – Ha két agyideg ingerületbe kerül, a levegő a tüdőbe szívódik a reflexesen záródó hangrésen keresztül, ez okozza ezt a különös hangjelenséget.

– Pontosan! – helyeseltem boldogan vigyorogva, bízva benne, hogy elhitettük Chanyeollal a kisebb hazugságot. Bár nem volt hazugság, csak nem az igazság: egyáltalán nem azért csuklik, mert sokat gondolunk rá.

– Legtöbbször egy helyen vagyok Kyungsoo-val, ő mégis kevesebbet csuklik – húzta össze a szemeit, s úgy bámult a fal mellett lapuló barátjára.

– Biztos vagyok benne, hogy a szintkülönbség az oka – mondta Yuyu halálkomoly arccal. Kyungsoo-val nevetésben törtünk ki.

– Jaja, én is keveset csuklok – bólogattam helyeselve. – Szinte semmit.

– Orvosnak készültél? – szólt Soo-hoz Ming-Yue kérdő tekintettel, terelve a témát.

− Mondhatni − mosolygott ránk szomorúan −, de nézzetek meg, hogy helyette mi lett belőlem.

− Egy nagyszerű ember − egészítettem ki a mondatát −, akinek csodás hangja van és óriási szíve.

− Most akkor D.O a kedvenced? − nézett ide-oda Chanyeol zavarodottan.

− Nem mondom el, hogy ki az − vigyorogtam nyertesen.

− Ma már meg se fogod tudni − mondta Kyungsoo lágyan rám mosolyogva. – Mennünk kell.

− Ne már, pedig annyira nagyon és még annál is jobban kíváncsi vagyok − nyavajgott a colos, miközben kikászálódott az asztal mellől. Mindannyian követtük a példáját, és megálltunk egymással szemben.

− Leírhatatlanul örülök, hogy megismertünk titeket − szólaltam meg először a ránk telepedő csendből. Meghajoltam előttük, az után eleresztettem egy mosolyt.

− Úgyis kiderítem, hogy ki a kedvenced a bandából − kacsintott rám Chanyeol közelebb hajolva hozzám. Én csak bólogattam, mert tudtam, hogy tőlem aztán nem fogja megtudni. Kyungsoo zavarta meg a pillanatot azzal, hogy közénk lépett és mindkét kezével a kezemhez nyúlt.

− Még egyszer örvendek − mondta egy nagy mosoly kíséretében, majd mindentudóan folytatta: − nemsokára találkozunk!

Ahogyan a kezébe vette a kezemet és megráztuk egymásét, éreztem, hogy valamit a tenyerembe csúsztat. De nem volt se bátorságom, se időm megnézni és reagálni, mert szélvész sebességgel Yuyuval is kezet fogott, végül az ajtóban termett Chanyeollal az oldalán.

− Sziasztok! − Ming-Yue torkaszakadtából ordított utánuk. − Loki, gyere már, kövessük őket!

− Elment az eszed? − Felhúzott szemöldökkel bámultam barátnőmre, aztán le a kezemre és a benne lévő dologra. − Jézus a keresztfán, itt van még egy jegy a találkozóra!

− Akkor mind a ketten mehetünk − kiabált boldogan az arcomba.

– Te aztán okos vagy – forgattam meg a szemem, majd játékosan vállba bokszoltam. Lepleztem, hogy majdnem szétcsattantam az örömtől.

– Jól van, na, tudod, hogy sosem ment a matek – vonogatta a vállát nemtörődöm stílusban.

– Tudjuk – vigyorogtam.

– Várjunk csak – lassított le egy pillanatra, majd meglepetten bámult a szemeimbe –, hol a többi személyiséged?

− Mármint te és én tudjuk, hogy utaljátok egymást a matematikával – egészítettem ki zavartan az előző mondatomat.

− Ezt már nem magyarázod ki − csapott hátba „kedvesen", mintha tudná, hogy több személyiség lakozik bennem. – Egyébként mit csináltatok olyan sok időn keresztül a mosdóban?

− Ha te azt tudnád − kacsintottam rá sejtelmesen vigyorogva. Mielőtt megszólalhatott volna, elléptem mellőle, és kikocogtam a friss levegőre.

− Épp ez az, hogy nem tudom − mondta szemrehányóan. Iparkodott beérni, de nekicsapódott a lengőajtó, amit én engedtem el. − Ne menekülj, úgyis kiszedem belőled!

− Dehogy szeded − fordultam hátra, rákacsintottam és a nyelvemet kidugva elfutottam előle.

− Utálom, hogy tudod, hogy mennyire utálok futni – kiáltott utánam. Lassítottam, hogy kicsit beérjen, de amint azt hitte, hogy elkapott, elsprinteltem. Mikor már kezdtem megunni, hogy sosem ér utol, mert vagy lassít és kapkodja a levegőt, vagy lihegve próbál elkapni, akkor megálltam. A zsebemben egy papírzsebkendő után kutattam, amit széthajtottam, és a levegőbe emeltem.

− Megadom magam − sóhajtottam megadóan, a fehér színt pedig a fejem felett a béke jelképéül lóbáltam.

− Azért mondom, mert különben... − emelte fel fenyegetően a mutatóujjat két méterrel lemaradva tőlem. Szemöldököm az ég felé emelkedett, ahogy megpróbáltam komolyan venni. 

− Különben mi lesz? − kérdeztem a homlokomat ráncolva.

− Elmondom az igazat.

− Woo, de félek − nevettem fel hangosan. − Milyen igazat és kinek? 

− Chanyeolnak, hogy ő a bizonyos kedvenced − vigyorodott el ördögien, mire összepréseltem a számat, nehogy kiabálni kezdjek vele az utca közepén.

− Nem mered − kacsintottam rá magabiztosan, hogy elvesse az ötletét.

− Nem én? − Megdörzsölte az állát, mintha gondolkodna a válaszon. − Hát még szép, hogy meg merem csinálni, máskülönben nem mondod el, hogy mi történt... De ennyi erővel már Chanyeoltól is megkérdezhetem.

− Oké, megfogtál − emeltem a kezeimet védekezően magam elé. − Utállak!

− Tudom, hogy szeretsz − mosolygott győztesen −, na, beszélj! Nem akarok kérdezgetni.

− Olyan alattomos vagy − puffogtam mérgesen, miközben vártam, hogy végre mellém érjen. 

− Te meg aljas − nevetett ördögien. De hogy mire fel.

− Az ugyanaz, zsenikém − csaptam homlokon magam, az arcomat a tenyerembe temettem.

− Ne tereld a témát, te irodalmár. Beszélj vagy fény derül a titkodra! 

***

Másnap reggel álmosan húztam a lábamra magasszárú surranómat, amit homályos tekintettel, de sikerült rendesen megkötnöm. Bár a masni esetlenül lógott, mégis azt jelezte, hogy minden készen áll az indulásra. Legalábbis a cipő igen, én már nem igazán. Alig tudtam a szemeimet nyitva tartani, hiszen pár perce rángattak ki a meleget adó, puha ágyamból, mézédes álmaimból. A gyönyörű álom eltűnésének az okozója nem más volt, mint a lakótársam, s egyben legjobb barátom. Elég lelombozó volt látni a fejét egyből az után, hogy felfogtam: felébredtem, azaz, hogy véget ért az álmom.

Nehezen jutott el az agyamig, hogy az elmúlt időben ő keltett fel és nem pedig fordítva. Általában ő húzza tovább a lóbőrt, s én vagyok az, akinek muszáj kirángatnia az ágyból. Mostanában nincs kedvem a főiskolára menni, akár dolgozni az irodába, de még az utcára sem teszem ki szívesen a lábam.

– Nekem miért is kellett felkelnem? – Összehúzott szemekkel tekintettem a nyitott bejárati ajtóban álldogáló Yuyura, aki arra várt, hogy magamra kapjam a kabátomat. Ő már hadiruhába volt öltözve, jó vastag kabátba, sálba és sapkába, hiszen mára igencsak le fog hűlni a levegő.

Mikor sikerült magamra rángatnom a vastag télikabátomat, hamar becsaptam magam mögött az ajtót. Yuyu pedig - a hangokból ítélve bezárta azt. Épp neki háttal álltam, s elindultam lefelé a lépcsőn a cipzárammal bíbelődve.

– Azért, mert elkísérsz engem a gyerekekhez – kiáltotta utánam a csendes lépcsőházban. Én még mindig a rafinált cipzárral voltam elfoglalva, mikor félreléptem. (Azt hittem, hogy leértem, és, hogy nincs több lépcsőfok.) Ahogy voltam, kezeimben a kabátom két oldalával, úgy eldőltem.

– Azt a kurta farkú malackát! – Nagyokat dünnyögve hemperegtem a lépcsőfordulóban, míg Ming-Yue mellém ért.

– Gyakorlod mellőzni a káromkodást a gyerkőcök miatt? – Barátnőm vigyorogva nyújtotta elém a kezét, amit idegesen megragadtam és szédelegve lábra állítottam magam.

– Hát hogyne – bólogattam újra próbálva a cipzáras ügyet, de az előre zuhanó kapucni eltakarta a lényeget, s még az is rátett, hogy a kabát vége majdnem a bokámig ért.

− Ne szórakozz már – nyúlt Yuyu a kabátomhoz és egy határozott mozdulattal a kocsiba helyezte és idegesen felhúzta a cipzárt.

– Kösz, de egyedül is ment volna – morogtam sértődötten, a kapucninak megigazítottam a vállamon lévő részét. – Újra rád merik bízni a kölyköket?

– Most miért mondod ezt? – Ming-Yue sértődötten bámult rám. – Csak, hogy tudd, a gyerekek azt szeretnék, hogy én vigyázzak rájuk.

– Ha te mondod – hagytam rá a dolgot. Eddig összesen talán négyszer hívták be a közeli óvodába, mert kevés óvónő volt aznap (valami vírus miatt). Az első alkalmat leszámítva, mindig ott voltam vele, de nem azért, mert én szerettem volna ott lenni. Az elején a gyerekek nem akartak neki szót fogadni, ezért kellettem oda. De mint kiderült, rám nem csak hallgatnak, de odáig vannak értem.

– Azért ne telj el magaddal – lökte meg a vállamat, mintha olvasna a gondolataimban. – Még benne van a pakliban, hogy egy gyerek utálni fog.

− Ilyeneket kívánsz nekem? − nyúltam a szívemhez túljátszva a dolgot. − Milyen barát vagy te? − Olyan hangot hallattam, mintha zokogni kezdtem volna.