[FANmeeting] vier

Sziasztok!

Meggyüttem’ a negyedik résszel, ami igazából nem nagy előrehaladást okoz a sztoriban. Inkább a második nap eseménydús lefolyásairól van szó, meg persze arról, hogy Loki miként vélekedik az őszről. Izgalmas, nem? (A válasz benne van a kérdésben, mégpedig a kérdőjel előtti szó; azaz nem.) Vicces vagyok, nem? (Szintúgy.)

Mondhatnám, hogy kkaebsong, de ez nem kkaebsong, hiszen sokat szenvedtem vele, sőt, egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt elterveztem. De azért nagyon is haladunk a címben forgó fanmeeting felé. Ti is annyira várjátok, mint én?

A rész adatairól (khm, szavairól) csak annyit, hogy 1671 szavas, és az utolsó 671 szó annyira nehezen jött össze, hogy majdnem eretszántottam.  De aztán összejött, még a League of Legends 2017-es Világbajnokságát hallgatva, azaz nézve is. Nem tudok kinek szurkolni, szóval hajrá egyik, győzzön a másik. Ja, és még valami, Minjin-nel mi is lolozunk, mert miért ne. A lol az jó, még ha nem lol is. Lol. (Remélem értitek, bár mostanában nagyon bensős poénokat alkotok... x'D) 

Jó olvasást!

A reggelem azzal telt, hogy megpróbáltam megmenteni a menthetőt. Kisebb-nagyobb sikerrel. Valahogy az égiek se akarták azt, hogy segítve legyen rajtam. Természetes módszerrel is próbáltam a duzzadt számat eltűntetni, jegelni és hideg borogatást tenni rá. Interneten ugyanis ezt írták, de nem engedelmeskedett.

Az interneten még az is állt, hogy keressem fel a háziorvosomat vagy egy jól működő patikát, ha nem apad lejebb. Ezt a tanácsot azonnal megfogadtam, és majdnem indultam is volna ki a lakásból. Csak sajnos pizsama volt rajtam és még mindig szörnyen, ramatyul néztem ki. Fogtam magamat és beálltam a zuhany alá. Percekig folyattam magamra a meleg, szinte forró vizet, meg sem éreztem. A testem nem reagált, pedig szinte az egész fürdőben pára volt, szállt a gőz, ahogyan lecsapódott a tűzforró víz a hideg térben.

Hajmosás után hamar kitántorogtam a kabinból. Még utoljára a tükörre pillantottam, ahol észrevettem, hogy a felső ajkam megint kétszeresére dagadt. Azt egyáltalán nem sejtettem, hogy a hideg borogatás jó rá, a meleg pedig rosszabbá teszi a helyzetet. Mini pánikrohamom közepette magamra tekertem a mintás törölközőmet, és elindultam a szobámba. Valamit kezdenem kellett ezzel. 

A szobába érve nekiálltam megszárítani világosbarna hajamat. Azt leszámítva, hogy nagyon vékonyak a hajszálaim és szinte alig van hajam, mindig nagyon sokáig tartott. Mint most. Körülbelül tizennégy perc alatt meg voltam vele, csak nem megelégedve. A hajkoronám ugyanis rakoncátlan, rendezetlen fürtökben lógott a fejemen. Vállat vontam és inkább öltözködni kezdtem, immáron száraz fejjel. (Ami sajnos nem egyenlő a tiszta fejjel.) A ruhásszekrényemből kiválogattam magamnak egy combnál szakadt, világoskék farmernadrágot, alá egy fekete harisnyát. Felülre pedig egy fekete, vastagabb hosszúujjast választottam, amire pirossal rá volt hímezve, hogy "get shock". Viccen kívül tényleg sokkolódnak majd emberek a látványomtól, körülbelül annyira, mint Yuyu. Ezen kívül még magamra kaptam takarás céljából a szájmaszkomat is.

Hajvasalómat szorongatva indultam vissza a fürdőbe, hogy majd a lakás legnagyobb tükre előtt ki vasalom a hajamat.

Végül is megtörtént a hajvasalás, csak közben szokás szerint majdnem szétégettem a hajamat. De végül maradt pár szál, ami túlélte kínzásomat, a hajam immár szögegyenesen lógott az arcomat keretezve, így egészen elviselhetővé vált a kinézetem. Hullasápadt bőrszínemet nem tudtam eltűntetni, a duzzadt ajkam pedig meglehetősen rondán virított a fejemen. Még a maszk se segített, mert a tudatában voltam, hogy mégis mekkora bibi van mögötte. Lényegtelen volt, nem számított, hogy az embereknek fogalmuk sincs, hogy akár okból van rajtam, akár nem. Hirtelen ötlettől vezérelve visszarohantam az alvásszagot árasztó szobámba. Az emlékeim szerint régen volt nekem egy nagy, piros, kötött sálam. Valahol biztos, csak most nem akarta felfedni magát a szekrényemben. Szinte az összes ruhámat kidobáltam, azt gondolva, hogy alatta lehet, de nem volt. 

Talán azzal volt baj, hogy a lámpától nem láttam valami jól. Éppen ezért léptem az ablakhoz és felhúztam a redőnyt. Kérdő tekintettel néztem le az utcára, ahol alig sétáltak emberek. Kitártam az ablakot. Megcsapott a friss levegő, aminek nagyon örültem, hiszen legalább felkeveredik az állott szaggal, végül teljesen elnyomja azt, így pedig az egész szobám friss és üde lesz.

Pár percen keresztül az ablakpárkányon könyököltem, a tenyeremben nyugtattam az államat, s úgy figyeltem a kinti életet. A másodpercenként felerősödő, suhogó szél mindig egyel több levelet rántott le magával a fáról. Néha felkapott a színes avarból, és pár méterrel arrább letette. Aztán nem sokkal később jött a következő fuvallat, ami újra tovább mozdította a barnás, narancsos levelek kupacait. A már-már kopaszodó fák festői tájat tártak a szemeim elé. Néztem volna még órákig, de ki kell menjek ebbe a jólesően szellős időbe, hogy magamon is megtapasztaljam, mennyire is magával ragadó az ősz és, hogy mennyi szépség van benne. 

Karomat végül hirtelen fektettem le a párkányra, hagytam, hogy az állam zuhanni kezdjen, majdnem koccanjon. Sikerült összeszednem magamat. Megfordultam, háttal a kinti, szeles hidegnek, a leírhatatlanul gyönyörű tájnak, szemben a szekrényemmel. És akkor észrevettem azt, amiért az elmúlt pár percben szinte mindent tűvé tettem. A legfelső polcon, amit nem használok a magasságom miatt, ott volt a keresett piros sálam. 

Boldogan szökdécselve mentem oda, hátha elérem nyújtózkodás nélkül. Sajnos nem értem el. Lábujjhegyre emelkedtem, ágaskodtam, hogy az ujjhegyemmel egy kicsit is megérintsem. Még ugráltam is, aztán… sikerült! Teljesítettem az életcélomat, elértem valamit a legfelső polcon egy szekrényben úgy, hogy nem rántottam magamra a bútort. Levettem, s egyből a nyakamba tekertem. Új szerzeményemben díszelegve csuktam be az ablakomat, aztán átsomfordáltam a lakótársam szobájába is, mert sejtésem szerint ő is nyitva hagyta az ablakát. Gyanúm beigazolódott, de nem sokáig, hiszen becsaptam az ablakot. Nem úgy, hogy ki törjön az üveg, csak nem akartam, hogy a falon lévő poszterek egyikét lesodorja a szél. A szoba vakító fényben kevésbé tűnt hátborzongatónak, mint éjszaka gyertyafény mellett. 

Az utcán haladva sietősre vettem, de csak azért, hogy dél körül újra úton lehessek. Üres járdán haladtam, szinte láthatatlan volt a beton, a levelek teljesen befedték. Recsegtek, ropogtak a holdjáróm (igazából öt centi vastag talppal rendelkező majdnem sima cipő) alatt.

Egy nagy tábla mellett haladtam el, amire ki volt ragasztva egy kép, ami igencsak felkeltette a figyelmem. Bár nem annyira, hogy egyből lecövekeljek, mégis pár perccel később megálljt parancsoltam a lábaimnak, és nekiálltam tolatni az utcán. A hirdetőtáblán nagy betűkkel fel volt tüntetve, hogy FANMEETING, még nagyobb betűmérettel pedig az volt rászerkesztve, hogy EXO. Ha ez nem lett volna elég, akkor ott volt egy nagy juharfalevél, amibe az volt írva, hogy „az ősz legnagyobb meetingje”. Ősz? Az most van. Keresgélni kezdtem a plakáton egy dátumot. A jobb alsó sarokban meg is találtam. Két hét és négy nap múlva lesz. A bal alsó sarokban egy weboldal volt írva, amit feltétlenül fel kell majd keressek, hogy megtudjam, mennyi a jegyek ára. Ott a helyünk a többi beteg rajongó között. Kivéve persze nekem, mivel én nem vagyok beteg, mint a megszokott betegek, csak mértékkel szoktam folyatni a nyálamat.  

A gyógyszertár két utcára volt a lakásunktól. Nem vagyok jártas, ősszel szoktuk gyakrabban látogatni, évente talán kétszer-háromszor. Akkor is csak C-vitaminért, meg különböző vitaminokért, hogy nehogy megfázzunk ebben a szeles, őszi időben. Betegen nem jó indítani a telet, mert kétezer százalék van arra, hogy jobban megfázol a hóesésben, olyannyira, hogy ki se tudsz szállni az ágyból a takony miatt. Tapasztalatból beszélek. Mondjuk én minden nap meg vagyok fázva, az év összes évszakában náthás vagyok. Lehetséges, hogy allergiás vagyok a világra.

Szerencsémre nem voltak sokan a helyiségben, egyből elmondhattam a panaszaimat. A kiszolgáló néni, akinek őszült minden hajszála, és ijesztően hófehér ruhában állt a pultnál, nem nézett rám furán, még akkor sem, mikor megmutattam neki a számat. Elkezdte dörzsölni az állát, gondolkodott, hogy vajon melyik tabletta, kenőcs lenne jó számomra. Hirtelen felcsillant a szeme, a mutatóujjat izgatottan felmutatta, majd eltűnt a szemem elől. 

Unottan vártam rá, a patika kirakatát és a katalógusokat nézegettem. Szinte mindegyiken fel volt tüntetve az, hogy az összes tünetnél, problémánál fel kell keresni a kezelőorvosunkat vagy a háziorvosunkat. Majdnem becsukódtak a szemeim, mikor megjelent a néni egy dobozt szorongatva a kezében. 

− Ez lesz az, ami kell önnek! − mosolygott, majd elém helyezte a pultra. − Két levél van benne, naponta háromszor kéne szedni, egészen addig, amíg le nem apad. Lehetséges, hogy napokig el fog tartani. 

− Köszönöm szépen. És ha már leapadt? − kérdeztem, miközben a táskámban kutattam a tárcámért. Nem mentem orvoshoz, így drágábban jövök ki a helyzetből.

− Egy hétig mindenképpen szedje, ha duzzadt, naponta három szemet, ha pedig javult, elég két szem. − Egy kisméretű szatyorba helyezte a dobozt, majd átnyújtotta nekem az üveg asztal felett.

− Rendben van. Köszönöm! − mondtam, miközben kifizettem a csodaszert. Ha ez használni fog, akkor utána kézen fogok állni egy hétig. A zacskót behelyeztem a táskába, visszatettem a tárcámat is, hogy ne a zsebemet nyomja. 

Kiléptem az épület ajtaján. Arcomba repült két nagyobb levél, így jobban a szám elé igazítottam a sálat, hogy teljesen elfedje a szájmaszkot. 

Megremegett a farzsebemben a telefonom; üzenetem érkezett.   

Feladó: Minjin

Ayo, Loki~!

Van kedved együtt ebédelni?

Sam Minjin, az egyik évfolyamtárs a sok közül. Magas, nagyon vékony testalkata van, melyhez sötétbarna haja társul, amit néha napján kiszőkít. Az is jól áll neki, de a mélybarna, szinte fekete szeméhez a sötét, eredeti haja jobban illik. Szeret mosolyogni, kivéve, ha elveszít egy mérkőzést. Gyakran játszunk együtt, és akkor többet is vesztünk, mert elhülyéskedjük az egészet. Fura is, hogy senki se mérges a másikra. Tét nélküli meccsért ki rágná tövig a körmét? Sokat vagyunk együtt, főleg, ha hozza az egész csapatát. Ming-Yue is bírja őket, meglépő, de jól kijönnek egymással. 

Feladó: Loki

Hey Jinboiiii!

Persze, hogy van kedvem. Dél körül a törzshelyünkön?

Meg sem vártam a válaszát, azonnal elindultam a buszmegállóba, hiszen tudtam, hogy ő is arra a kajáldára gondolt, amire én. Néha napján megesik, hogy tudjuk, mire gondol a másik. De azért Ming-Yue-val minden nap tudjuk, hogy mit szeretne, mire gondol, min jár éppen az esze a másiknak.  

Elhaladtam három ugyanolyan EXO-s hirdetőtábla mellett, melyről mind a kilencen vigyorogva bámultak rám. Akaratom ellenére húzódott mosolyra az én szám is, a szájmaszk és a sál alatt. A hajam szálldosott a szélben, az égboltra kaptam a fejem. Szomorú, sötét felhők gyülekeztek a város felett. Előírtak szerint ma nem fog esni, de ezt azonnal megcáfolta az időjárás, ahogy cseperegni kezdett az eső. Nagy cseppekben hullott alá, de néhány felhő közt még átsütött a nap. A sugarak megvilágították előttem az utat, mintha direkt nekem léteznének a világon, a mai napon.

Tíz percen keresztül utaztam a buszon, ami csordultig tele volt, így állnom kellett a tömeg közepén. Mivel a kapaszkodót nem értem fel, így csak a sofőrben bízhattam, hogy normálisan fog vezetni, és nem lesz szükségem kapaszkodóra. Szerencsémre az egyik megállónál körülbelül az összes ember leszállt a buszról, így végre némi friss levegőhöz juthattam.

Semmi kedvem nem volt leszállni a szemerkélő esőbe, hiába sütött a nap. Mégis kötelesnek éreztem odaérni időben. Bármennyire is éreztem a zsigereimben, hogy Minjin nem fog egyhamar megjelenni. Mégis leszálltam, még időben, nehogy később kelljen ordítanom a sofőrnek, hogy álljon meg, mint tegnap délután. Az étteremhez vezető út, és a hozzátartozó sikátor meglehetősen kihalt volt. Próbáltam nem az éjszakai álmomra gondolni, ami nem hagyott aludni nagyon sokáig. Amint megláttam a kajálda ajtaját, görcsbe rándult a gyomrom, magam se tudom, hogy miért.